Legújabb, Áramló jelenlét című kiállítása a Műcsarnokban éppen ezt a statikusságot próbálja meg kijátszani: olyan vizuális és térbeli rendszereket épít, amelyek nem pusztán reprezentálják a változást, hanem magát a percepció instabilitását teszik meg tárgyukká.
Első benyomás a tárlat láttán a sokféleség, a minden iránt érdeklődő, kísérletező reneszánsz alkotót tárja elénk az első terem falszövege. Rögtön érzékeljük azt a Cseke Szilárdra jellemző kétféle párhuzamos univerzumot, amely egyrészt a festői életmű: erdőképek, absztrakció, érzéki felületek, másrészt a kinetikus és interaktív installációk.
Cseke Szilárd a festészetből indul, de ki-kitér a nézői részvételre építő térbeli munkák világa felé, amelyekkel szociológiai-pszichológiai problémákat ragad meg, jellemzően az identitáskérdések és a társadalmi mobilitás kérdéseit fogalmazza meg, majd újra és újra visszatér a festői gondolkodáshoz. Legfontosabb témái az identitás, a migráció, a társadalmi mozgások, az ökológiai bizonytalanság és az ember helye a technikai rendszerekben.
Fazakas Réka kurátor kitűnően kapcsolja egymás mellé az életmű két nagy, egymásba fonódó vonalát a Műcsarnok három termében, úgy, hogy nem nyomják el, nem gyengítik, inkább kiegészítik egymást.
Az első teremben az erdőképek mellett már megjelennek a hajlított fémszerkezetek, optikai rezgéseket idéző felületek, kinetikus hatást keltő konstrukciók. Az installációk egy része mérnöki, technológiai, ipari látványt nyújt, míg más munkák azonnal filozófiai kérdéskörökbe repítenek. A racionalitás itt csak a látszat, a mélységben mindig érzékenység, törékenység, kiszolgáltatottság sejlik fel.
Láthatóan a kiállítás központi kérdése az, hogyan érzékeljük a valóságot abban a korban, amelyben a figyelmet algoritmusok szervezik, a mozgás digitális impulzusokra bomlik, a jelenlét pedig egyre inkább közvetített állapottá válik. Az „áramlás” fogalma ezért nem egyszerűen vizuális motívum, hanem társadalmi tapasztalat. Cseke művei a hálózati kultúra pszichológiai lenyomataként is olvashatók: minden vibrál, minden mozgásban van, de ritkán tudni pontosan, mi történik valójában.
A tárlat legerősebb darabjai azok, amelyek nem akarják túlságosan megmagyarázni önmagukat. A hajlított acélszobrok például különös kettősséget hordoznak. Egyszerre idézik fel a modernista formafegyelmet és a digitális korszak virtuális topográfiáit. Néhol mintha egy háromdimenziós vonalrajz materializálódna, máshol organikus szerveződésekre emlékeztetnek. A néző mozgása döntő szerepet kap, ahogy változik a perspektíva, a művek alakja is újrarendeződik, ez a festményekre és a szobrokra, installációkra is igaz, a nézőpontunk a helyzetünktől, a mozgásunktól függ.
Ez a tapasztalat különösen hangsúlyos a kinetikus installációk esetében, amelyek a mozgás illúziójára építenek. A fény és az anyag viszonya itt olyan optikai bizonytalanságot hoz létre, amely egyszerre lenyűgöző és kissé nyugtalanító. A néző egy ponton már nem lehet biztos abban, hogy valóban mozgást érzékel-e, vagy pusztán saját idegrendszere válik a mű részévé. Ebben rejlik a művész egyik legfontosabb erénye, nem kész válaszokat kínál, hanem olyan helyzeteket teremt, amelyekben maga az érzékelés válik kérdésessé.
Következetesen építkezik az anyag, a dramaturgiai ív körkörös, egy másik szinten visszatérünk a természethez, az erdőtől a társadalomig jutunk, s mindkét térben sajátos, szigorú szabályok szerint működhetünk és könnyű eltévedni. Ami az egész úton végigkísér, ha úgy tetszik, segít, hogyha folyamatosan tudatában vagyunk az identitásunknak. Ha körülöttünk mindig minden változik, nem árt tudnunk, kik vagyunk, és figyelni arra, miként hat ránk az aktuális változás, mit változtat bennünk a körülményeink átalakulása.
Nem a lezárt jelentések terepe Cseke művészete, inkább olyan rendszermodellekben gondolkodik, amelyek állandó instabilitást hordoznak. Az ismétlődés, a variáció és a formai moduláció a digitális környezet működését idézi, a mintázatok felismerhetők, mégis folyamatosan elcsúsznak. Az emberi érzékelés ebben a közegben egyszerre válik aktívvá és kiszolgáltatottá.
A festészeti munkák külön fejezetet érdemelnek. Míg Cseke szobrászati és installációs nyelve gyakran a térbeliségből nyeri energiáját, addig a kétdimenziós művek szerkezeti fegyelmet mutatnak. A rétegzett struktúrák, finoman eltolódó geometriai rendszerek és vibráló színhasználat azt a kérdést vetik fel, hogy mennyire stabil a látás, mint tapasztalat. Ezek a festmények nem harsányak, inkább lassan fejtik ki hatásukat. Nem a spektákulum felől közelítenek, hanem a figyelem finom újraszabályozásán keresztül.
Az anyagszerűség és az absztrakció között egyes műveknél feszültség keletkezik, van ahol a rideg fém válik érzékivé, másutt a geometria ad meditatív élményt, a festmények vastagsága és kiterjedése valóságossá teszi a faélményt.
Cseke Szilárd művészi gondolkodásának megfelelően a kérdésfelvetésekben rejlik a kiállítás ereje. Mit jelent jelen lenni olyan korban, ahol a figyelem folyamatos szóródásnak van kitéve? Hogyan változik a test érzékelése a technológiai közvetítettség alatt? És vajon képes-e a kortárs absztrakció újra egzisztenciális kérdéseket feltenni?
Képek a művész archívumából, engedélyével.
