Párbeszédet kezdeményez a szobor – mely a magyar szakrális szobrászat egyik legjelentősebb kortárs alkotása – nem csupán a vallásos művészet több évszázados hagyományával, hanem a spirituális élmény kortárs formanyelvével is. Az angyali üdvözlet témája a keresztény ikonográfia egyik legmeghatározóbb, legmélyebb jelentésrétegeket hordozó motívuma, amelyben a földi és az isteni, az emberi és a transzcendens érintkezése jelenik meg. Ez a találkozás pillanata, amelyben az örömhír kinyilatkoztatássá válik. E témát feldolgozni mindig annyit jelent, mint újraértelmezni a misztérium nyelvét.
Tóth Ernő: Angyali üdvözlet
Az angyali üdvözlet történetét a Biblia több helyen is említi. Lukács evangéliumában: „A hatodik hónapban Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: »Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.« E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: »Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.« Mária megkérdezte az angyalt: »Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?« Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: »A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen.« Mária így válaszolt: »Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.« Erre az angyal eltávozott.”
Tóth Ernő, amikor megformálta bronzba öntött angyalát, tudatosan kapcsolódott a több évszázados tradícióhoz. Elmondása szerint ihletője El Greco Angyali üdvözlet című festménye volt, amelyet a budapesti Szépművészeti Múzeumban látott. E kettős ihletés – az ige és a kép, a festmény és a szobor, a múlt és a jelen – az, ami e két mű között láthatatlan, de eleven kapcsolatot teremt.
A Pannonhalmi Főapátság, ahol a szobor otthonra talált, különleges spirituális közeg. A Szent Márton-hegyén álló bencés monostor alapítása 996-ra nyúlik vissza; Géza fejedelem hívta Magyarországra a rendet, amelynek mottója, az „Ora et labora” – imádkozzál és dolgozzál – évszázadok óta a lelki és fizikai munka egységének jelképévé vált. A pannonhalmi közösség nemcsak vallási, hanem kulturális és tudományos központ is, könyvtára, amely mintegy négyszázezer kötetet őriz, az európai humanizmus és a magyar kultúra örökségének egyik legjelentősebb letéteményese. A monostor falai között a középkor óta állandó az imádság, a tanulás és az alkotás, az apátság egyszerre őrzi a hagyományt, és nyitott az új szellemi impulzusokra. Ilyen környezetben különös jelentést kap Tóth Ernő szobra, amely nem csupán díszítőelem, hanem a hit, a művészet és a természet találkozásának jelképe. A bronzfigura, amint a kolostorkert zöldjében térdel, szinte beleolvad a tájba, mégis kiemelkedik abból.
El Greco, a krétai születésű Domenikos Theotokopulos a manierizmus és a spanyol misztika határán teremtette meg sajátos festői nyelvét. A Szépművészeti Múzeumban őrzött Angyali üdvözlet című festménye középpontjában Mária és Gábriel angyal találkozása áll. Az angyal a magasból ereszkedik alá, szárnyai hatalmas ívben tárulnak szét, ruhája aranyló, a fény szinte belülről árad belőle. Mária térdel, kezében könyv, mintha éppen az Írást olvasná, amikor az égi hírnök megjelenik. Fejét kissé félrehajtja, egyik kezét mellkasa elé emeli. Ez a gesztus az alázat, az engedelmesség és a megértés mozdulata. A két alak között a fehér galamb, a Szentlélek szimbóluma lebeg. Az egész kompozíció felfelé irányul, a színek – az arany, a kék, a bíbor – egymást erősítve sugározzák az isteni jelenlét fényét. El Greco számára a festészet Isten jelenlétének láthatóvá tétele.
Tóth Ernő szobra e festménnyel folytat meditatív párbeszédet, de háromdimenziós formában, a tér és az anyag nyelvén. A szobor nem realista, inkább stilizált, a test arányai elnyújtottak, a felület élő anyag hatását kelti. A patina zöldes árnyalata összhangban van a pannonhalmi kert növényzetével. A térdelő angyal így nemcsak Máriának, hanem a szemlélőnek is szól, mozdulatában benne rejlik a közvetítés, a szolgálat, az Isten felé fordulás.
El Greco műve a mozgás és a fény drámájára épül, Tóth Ernőé viszont a csendre és a jelenlétre. El Greco angyala szinte táncol a levegőben, dinamikus, átszellemült mozdulattal közelít Máriához, akinek tekintetében megilletődés és megértés keveredik. Tóth Ernő angyala ezzel szemben már nem a mozgást, hanem a mozdulat utáni állapotot, a meditációt, az elmélyülést, a befogadás nyugalmát közvetíti. Míg El Greco a mennyei fény áradását festi meg, addig Tóth Ernő a földi fény visszatükröződését adja vissza bronzban.
Mindkét mű középpontjában a kommunikáció áll, de különböző módon. El Greco a szó és a fény találkozását, Tóth Ernő a hallgatás és a tér közvetítését ábrázolja. Az egyikben az üzenet érkezése, a másikban annak befogadása válik hangsúlyossá. El Greco festményén a perspektíva szinte megszűnik, a formák egymásba olvadnak, a fény mindent áthat, ez a mennyei tér. Tóth Ernő szobra viszont konkrét földi térbe helyezett alak, a természet, a kert, a kő és a bronz szilárd valósága között áll. Az anyag itt a spiritualitás hordozója, a földből kiemelkedő forma a szellem megtestesülése. El Greco angyala a mennyei tűz hordozója, a megtestesülés hírnöke, akiben az isteni energia szinte átégeti az anyagot. Tóth Ernő műve a modern ember csendesebb, elmélyültebb spiritualitását szólítja meg, az angyal itt nem látomás, hanem jelenlét. A térdelő alak testtartása emlékeztet a keleti meditációs helyzetekre is, ezzel a szobor a keresztény és az univerzális szakrális hagyományok közötti híd szerepét tölti be. Az apátság kertjében elhelyezve a szobor egyszerre része a természetnek és túlmutat rajta, mintha a teremtés örök imáját jelenítené meg bronzban.
El Greco és Tóth Ernő Angyali üdvözletének legmélyebb jelentése a kéztartásokban sűrűsödik. A két művész ugyanazt a pillanatot, az isteni üzenet megérkezését és befogadását mutatja be, de egészen eltérő szellemi távlatból. A mozdulat mindkét alkotásban az üzenet hordozója: El Greco angyalának keze a mennyei szó kimondásának pillanatát, Tóth Ernő angyala pedig a csendes meghallás és befogadás állapotát fejezi ki. A két gesztus ugyanannak a párbeszédnek két oldala, a szó és a hallgatás, a mozgás és a nyugalom, a kinyilatkoztatás és a meditáció egymást kiegészítő formái. A két alkotás közti különbség nem elsősorban a festmény és a szobor anyagának különbségéből fakad, hanem az alkotói koncepcióból. El Greco a manierizmus expresszív fény- és mozgásvilágában az isteni energia áramlását ragadja meg, ahol a kéz a fény útját vezeti, a szó kimondásának pillanatát rögzíti. Tóth Ernő ezzel szemben a modern ember spirituális tapasztalatát, a csendbe forduló, szemlélődő hitet formálja bronzba.
A pannonhalmi angyal nem pusztán vallási szimbólum, hanem az ember és a természet, a múlt és a jelen közötti kapcsolat allegóriája. Amikor a nap sugarai végigfutnak a bronzfelületen, az isteni fény és a teremtett világ fényének találkozása történik meg újra. Tóth Ernő ezzel a művével nemcsak El Greco örökségét folytatja, hanem a hit kortárs nyelvét is megfogalmazza, a csönd, a gesztus és az anyag spiritualitását.
Képek a szerző archívumából, engedélyével.
