John Singer Sargent 1856-ban született Firenzében, amerikai szülők gyermekeként, s egész életében egyfajta nomád művész maradt, akit a kontinenseken átívelő tapasztalatok formáltak. Már gyermekkorában megismerte Európa művészeti központjait, s fiatalon, tizennyolc évesen döntött úgy, hogy Párizsba költözik, ahol a századforduló művészeti világa forrongott. A város akkoriban nemcsak a francia festészet fővárosa volt, hanem a világ művészeti központja is, ahol az akadémikus hagyomány és az új, impresszionista törekvések egymás mellett léteztek, vitatkoztak, ütköztek, s inspirálták egymást.
A párizsi Orsay Múzeum kiállítása Sargent 1874 és 1884 közötti évtizedére fókuszál. Ez volt a művész párizsi formálódásának korszaka, amikor még kereste saját hangját, de már mindenki érezte, hogy kivételes tehetség. A tárlat több mint kilencven művet vonultat fel, köztük olajfestményeket, akvarelleket, vázlatokat és tanulmányokat, amelyek a látogató számára nem csupán képeket, hanem a Belle Époque elegáns, gyakran felszínes, mégis bonyolultan rétegzett világát tárják fel. A kiállítás egyik legizgalmasabb része a Sargent által festett női portrékat mutatja be, amelyek egyszerre tükrözik a kor társadalmi elvárásait és a női identitás sokrétűségét. Kiemelt helyen szerepel az 1884-ben festett Madame X, azaz Madame Pierre Gautreau híres portréja, amely annak idején botrányt kavart a párizsi Szalonban. A modell kihívó póza, a fekete ruha mély dekoltázsa és bőrének szinte porcelánfehér tónusa provokálta a kor erkölcsi érzékenységét.
A festmény láttán a közönség felháborodott, a kritika támadta, a fiatal festő pedig hirtelen a szenzáció középpontjában találta magát. A botrány azonban paradox módon nem ártott karrierjének: Sargent hamarosan az angol és amerikai elit legkeresettebb portréfestője lett. A kiállítás e mű köré építi a korszak társadalmi reflexióját, bemutatva, hogyan lett a festő a női szépség, az elegancia és a modernitás új ikonográfusává. A Madame X mellett több, ritkán látható alkotás is szerepel a tárlaton. Ilyen például a Dr. Pozzi otthonában, amely egy ismert párizsi orvost, a művelt és excentrikus Samuel Pozzit ábrázolja vörös hálóköntösben. A kép egyszerre realista és szimbolikus; a piros szín a szenvedély és a tudás metaforája, miközben Pozzi mozdulataiban ott a modern ember nyugtalansága.
A kiállítás tematikus ívet követ, az első termekben a tanulmányévek és az impresszionista hatások dominálnak. Itt látható például a Szürke ámbrafüst, amely egy fiatal nőt mutat be keleties enteriőrben, finom fátyolon átszűrődő fénnyel. A kép egyszerre utal az orientalizmus irányzatára és a korszak divatos egzotizmusára. Sargent festői érdeklődése a fény iránt ekkor még kísérletező, de már érződik az a magabiztos tonalitás, amely később a portrék világosságában teljesedik ki. A Musée d’Orsay kurátorai ezt a művet a fiatal Sargent „átmeneti” korszakának kulcsdarabjaként mutatják be, hiszen itt találkozik a naturalizmus, az impresszionista színkezelés és a szimbolikus tartalom.
Az Edward Darley Boit lányai című festmény tágas, sötét belső térben ábrázol négy kislányt, amely egyszerre idézi a családi otthon intimitását és a terek pszichológiai bizonytalanságát. Sargent festészeti technikája itt a fény és az árnyék finom egyensúlyára épül. A fény kizárólag bizonyos pontokat világít meg: az előtérben ülő gyermeket és a bal oldali fal előtt álló kislányt. A háttér sötétje szinte elnyeli a két középen álló lánykát, akik kézen fogva állnak, mintha az árnyék birodalmába tartoznának. A kép kompozíciója több kritikus szerint Velázquez Udvarhölgyek című festményét idézi, különösen a tér mélységének és a perspektíva pszichológiai kezelésének tekintetében. A festmény terét uraló két hatalmas japán váza nemcsak dekoratív elem, hanem a kultúrák közötti átjárás szimbóluma is lehet. A művészettörténészek szerint a festmény legmélyebb rétege nem a társadalmi státusz vagy a művészeti hatások kérdéseiben rejlik, hanem a gyermeki psziché ábrázolásában.
A kiállítás külön értéke, hogy bemutatja Sargent baráti és szakmai hálózatát is. Láthatjuk például Claude Monet portréját, amelyet Sargent 1885 körül festett Givernyben. Bár ez a festmény időben már túllépi a kiállítás fő intervallumát, mégis jelentős. A kép különlegessége, hogy Sargent, a kifinomult portréfestő Monet-t nem társasági díszletben, hanem természetes közegében, a szabadban, festés közben ábrázolja. Sargent és Monet 1885-ben találkoztak Givernyben, ahol Monet már az impresszionizmus egyik vezéralakjaként élt és dolgozott. Sargent ekkoriban Párizs és London között ingázott, és bár stílusát inkább a realizmus és az akadémiai portré hagyományai formálták, mélyen érdeklődött az új festői irányzatok iránt. Monet hatására Sargent is kísérletezni kezdett a plein air festéssel, a természetes fény és a színek vibrálásának megjelenítésével. A portré ezen inspiráció pillanatát örökíti meg. A festményen Monet fehér vászon előtt ül, ecsettel és palettával a kezében, amint elmélyülten dolgozik. A háttér zöldes árnyalatai és a laza ecsetkezelés az impresszionista festésmódhoz közelít, miközben Sargent mégis megőrzi a formák fegyelmét.
Az 1880-as évek közepén váratlan fordulat következik be Sargent pályáján. Az addig a társasági élet reprezentatív alakjait ábrázoló művész hirtelen hátat fordít a műterem biztonságos, ellenőrzött világának, és a természetben, a fény változó ritmusait kutatva keres új festői nyelvet. E kísérlet legértékesebb műve az 1885 és 1886 között készült Szegfű, liliom, liliom, rózsa, amely nemcsak Sargent életművének, hanem az angol impresszionizmusnak is egyik legjelentősebb darabja lett. A kép a Claude Monet-val való barátság és művészi párbeszéd közvetlen lenyomata, a fény és szín festői újrafogalmazásának himnusza. A festmény két kislányt ábrázol egy kertben, amint alkonyatkor lampionokat gyújtanak. A jelenet látszólag idilli, szinte illusztratív, de a festmény valódi tárgya nem az emberi cselekvés, hanem a fény maga. A halványodó napfény és a lampionok meleg ragyogása közti finom átmenet az, ami Sargent figyelmét megragadta. Ugyanazt az időpillanatot próbálta újra és újra megragadni, akárcsak Monet, aki ugyanebben az évtizedben a roueni katedrális különböző fényviszonyaival kísérletezett. A festmény technikai megoldásai is Monet hatását tükrözik. Az ecsetvonások rövidek, mozaikszerűek, a színek pedig tisztán, keverés nélkül kerülnek egymás mellé, hogy optikailag, a néző szemében olvadjanak össze. A kert sűrű növényzete, a virágok és a lámpások ritmusa a fény és sötétség, a mozdulat és nyugalom egyensúlyára épül.
