A kinetikus szobrairól ismertté vált Munkácsy-díjas autodidakta művésszel, Lois Viktorral beszélgettünk, akinek legújabb hangszerszobra, az After Nirvana először látható Magyarországon. A tárlaton megtekinthető Szűcs Márk róla készült portréfilmje is.
Három földrészen is otthon van, rendszeresen jár Tajvanon, az Egyesült Államokban és Magyarországon. Melyik helyhez mi köti?
Kezdjük Tajvannal. 2002-ben voltam először ott. A párommal, Yin Peettel elkészítettük a Konténerember objektet. Ez egy mozgó, negyven láb (12,192 méter) hosszú konténer, amelyet trélerrel vittük ide-oda. Sok hangszert ebben építettem meg. Színpad is, hangszínpad, ki lehet nyitni az oldalát, a hangszereket elrendeztük és koncerteket adtunk ezzel a hangobjekttel. Kooperáltunk a Tainan Ren mozgásszínházzal. Bizony kulturális különbségek adódtak, én azt hittem, hogy egy kicsit ez a felhangos, néha disszonáns, zengő hangzásvilág, amit én a hangszerekkel kreálok, az ott természetes, ismerve a kínai zenét, ami a fülnek más, mint az európai zene. Úgy gondoltam, hogy ezt ismerik, és jól rácsatlakoznak az én hangszereimre, de nem így történt. Annyira modernizálódott a tajvani művészvilág, hogy mindenki zongorázni tanult. Az utcán, ahol millió hirdetőtábla van, a zongorabillentyűk fekete-fehér, tipikus formátumában hirdették a zongoratanítást. Minden háztartásban volt pianínó, egy vertikális zongora, minden gyereket próbáltak zenére oktatni, magánúton. Ha egy gyerek nem tehetséges, a zongorát takaróval letakarják, és ott áll örök életében, nem használja senki. Volt egy Bostonban a New England Music Academyn tanító hölgy, Yi-chen Chang, akit Yin fedezett fel. Mikor Tajvanra mentünk, együttműködtünk vele, mert nagyon jól játszott az én hangszereimen, az erhu típusú kínai hangszert nagyon jól húzta. Nagy büszkén mutatta, hogy Bartókot is tanít hat-hét éves gyerekeknek.
Sokszor nagy zongoraművészek is nehezen birkóznak meg a bartóki zenével.
Bostonban kultusza van Bartóknak. Igaz, hogy Bartaknak ejtik, amitől én frászt kapok, Bartak, tiszta őrület! Mert ott élt, ott is halt meg, nekik ő már amerikai. Akkor miért ne mondják amerikai módon a nevét? Visszatérve, az történt, hogy én kínlódtam, engem kértek, hogy tanítsam meg őket az ő hangzásvilágukra, amit elfelejtettek.
A saját hangszobrain keresztül?
Félreértés. Én azt mondtam, hogy azt hittem, ők ezt tudják, hogy egyszerű lesz adaptálni az én hangszereimet hozzájuk, és szépen együtt tudunk dolgozni. Közben nem. A végén már majdnem, hogy én játszottam egyedül. Odaállítottam a hangszerhez, és mondtam, akkor itt ezt a billentyűt ütögesd, és akkor lesz valami.
És lett?
Nem olyan, de lett. Néha azért már kicsit aggódtam. Miután kiépítettem a hangszereket, jöttek, hogy hol fognak ők táncolni. Mondtam, hogy a konténer tetején van hely, táncoljanak ott.
Vannak ennek a Konténerembernek szervei, szíve, tüdeje?
Nem egy az egyben, csak annak nevezett és olyan hangot kiadó hangszereket építettem. Volt két karja, a konténer tetején mindig fölszereltem a fejet, ami ráadásul bólingatott, mint hangszer, lehetett játszani rajta. Tehát ha ők, mint egy mechanikus testhez hozzáadják a biológiai organikus testet, ami az emberi test, és akkor azzal imitálnak valami kontaktust, akkor biztos, hogy siker lett volna. Ehelyett kungfu tánccal ott ugráltak. Elképesztő volt, ez volt Tajvan.
Akkor ez az objekt átkerült Amerikába?
Először Európába hoztuk át 2005-ben. Érdekes volt, próbáltam motiválni őket, hogy dolgozzanak jobban, és akkor van lehetőség Európába, aztán később Amerikába utazni. A projekt világ körüli útra indult. Valahogy nem esett le nekik, később sem tudtuk az eredeti társaságból áthozni a zenészeket és a táncosokat. Horvátországban horvát művészekkel dolgoztunk, Belgrádban szerbekkel, Zentán volt egy ifjúsági tábor, ott fele-fele, utána Budapesten a Sziget Fesztiválon voltunk egy hétig, ott mindennap adtunk koncertet, majd elvittük a Konténerembert Varsóba, egy kortárs zeneszerzői fesztiválra. Végül 2008-ban vittük ki a konténert Amerikába, amikor megépült az a száz láb (30,48 méter) hosszú és ötven láb (15,24 méter) széles, könnyűszerkezetes fém kiállítóépület, amelynek a közepén áll – ez a fő attrakció.
Milyen festmények, objektek vannak mellette kiállítva? A világ minden tájáról hívnak művészeket?
Van a perui félnaiv, hihetetlen eredeti festő-szobrász Miguel Velitnek három nagy vászna, Yinnek nagy freskószerű festményei. És van a galéria, ahol időszakonként váltjuk a kiállításokat. Két magyart – Verebics Ágnest és Bánki Ákost – is bemutattunk 2016-ban.
Ahogy a Konténerember, úgy az alkotója is végleg szakított Tajvannal?
Még többször visszamentem. A Tainan Cheng Kong University kampuszán szoborparkot alakítottak ki. Hihetetlen, de az egyetemek versengenek, hogy ki tud több és jobb szobrot kiállítani. Ezért a vizuális kultúra néha túlteng Tajvanon. Ide kaptam meghívást.
Visszatérve beszélgetésünk apropójához, szerencsére rendszeresen találkozhatunk a műveiddel Magyarországon is. Itt, Szentendrén, később a MODEM-ben is volt egy nagy kiállítás, és most a Merkúr pereme – szentendrei művészek csoportos kiállításán szerepelsz a Művészetmalomban. Ennyi év után milyen bekapcsolódni újra az egykor otthonodul is szolgáló Szentendre művészeti életébe?
Ez egy kicsit faramuci. Tavaly októberben eljöttem, már megvolt a három úgymond master mű, amelyet a vírus alatt csináltam, volt rá idő az elzártság alatt.
Ezek közül az egyik a most kiállított Nirvána után című.
Igen, ezt szerettem volna bemutatni koncert formájában, a Szűcs Márk készítette portréfilm kíséretben, amely összegzi a munkámat a hatvanas évek végétől, amikor elkezdtem művészettel foglalkozni, a mai napig. Egy óra negyven perc, a film vetítése lett volna a turné alapja – az új hangzásvilág mellett. A tatabányai múzeum befogadott, további tervezett állomások voltak a Zene Háza és Szentendre. És csak koncert lett volna. A koncert kezdeményezéséből született végül ez a csoportos tárlat, Bodonyi Emőke rendezésében. Valójában furcsa szimbiózis ez: nekem külön szekcióm lett, s emellett a többiek megkapták az ő helyüket. Az ő együttműködésük által tudom végül én is megmutatni a munkáimat.
Kipróbálhatják a látogatók az itt kiállított munkákat? A filmet lejátszák?
A film nonstop megy, alatta van zene, az mutatja be, hogy milyen a hangzása, milyen hangokat kelt. Nem, nem, a munka nagyon érzékeny, nincs értelme ennek az úgynevezett közösségi attrakciónak. Van egy mű, a műnek vannak szabályai, a mű bemutatásához ismeret kell. A másik dolog, hogy ennek a hangszernek, de a többinek is aurája van. Nehéz elmondani, ez egyféle szellemiség, és azt megbontani, megzavarni nincs értelme. Jelen pillanatban én vagyok a beavatott, mert én készítettem. Ahhoz, hogy ezt valaki más megszólaltassa, tanulni kell, ott kell lennie mellettem. Betanítom, és akkor lehet folytatni a jövő generációjának, mert az is cél, hogy valaki a későbbiekben is meg tudja majd szólaltatni.
Ezért csinálja a workshopokat?
Nem, az 1987-ben elindult „hangszerügy” azért volt, mert ha visszanézünk, 1987-ben nagyon sok úgynevezett képzőművész zenekar volt, festők rock and rollt játszottak. De ez a hatvanas évek vagy a korábbiak stílusa, mi a jó ebben? „De hát mi nem vagyunk zenészek, mi festők vagyunk.” Elmentem egy kiállításra, a képek öt-hat éve ugyanolyanok, mert az illető zenél, nincs ideje festeni, kicsit továbblépni. Hát mondom, ez nem sokat változott. „De én most nem vagyok festő, én most zenész vagyok.” Tipikus. Kis egérút, el lehet bújni, el lehet a felelősség elől menni, de hát én vállaltam a felelősséget: szoborszerű objekteket hoztam létre, amelyek szólnak is. Nincs kitaláció, hogy akkor miért nem szól, miért nem ez, miért nem az. A kritikák alapján elkezdtem fejleszteni, ezért lett több száz ilyen szoborhangszer. Az elán néha túllendült, volt, hogy elkészült valami, és már mentünk is a színpadra, azt sem tudtam, hogyan szól. Az kicsit rizikós volt, és kissé ellentmondott annak, amit én akartam.
Az említett három mestermű mindent összesít. harmincnyolc évvel 1987 után. Ez olyan esszencia, ami látványnak is különleges.
Három mestermű együtt szerepelt?
A Nirvána után című készült el, ez jelenleg a legpraktikusabb. A másik kettő, pontosabban a Nirvána egy kicsit nagy, de azt is befejezem. A Sound manipulation, a Hangmanipuláció pedig elektronikával van tele. Ellentmondok önmagamnak. Tehát mind a két oldal megszólal: van az elektroakusztikus rész, ahol elektronika nulla, tehát szól, ahogy szól, az teljesen természetes. És van a másik, az elektronikus rész, ahol lényegében én még jobban megkavarom ezt a hangzásvilágot. Mondhatnám, agyoncsapom az első koncepciót, de közben mégsem, mert mint a jang–jin, van a két oldal, ami kiegészíti egymást. Én a hangmanipulációval ma is szeretnék jó koncerteket létrehozni. Ez a három objekt később nálunk, a Boston melletti YV Art Museumban fog találkozni, tervezek egy hármas koncertet, amikor már mindegyik elkészült.
A most kiállított három szoborból a másik kettő szinte sötétben van.
A Nirvána után aurája ezzel a fénnyel, a csillogással válik érzékelhetővé. A durva és finom egymás mellett. A Szívlapát zajongó, durva a maga módján. Azért szívlapát, mert a csille már üres, ki van vágva az alja, már elméletileg nem lehet semmivel megtölteni.
Zajong ez is?
Amikor megmozgatod, akkor bizony ad egy kongó hangot, zajt ez is. A lapátok azt szimbolizálják, hogy már nincs szén, nem lehet megrakni a csillét a szívlapáttal. Akkor már kényszerből szívlapáttal rakják meg a lyukas csillét. Hogy mondjam, a végkifejlet, hogy az eszköz, amit használtál, éltetett, fizettek érte, már azt is feladtad, már nincs. Vége.
De a csillék azért még léteznek.
Tatabányán azt a kis 1996-ban megnyílt múzeumot is megszüntetik, ahol a tatabányai szimpózium szobrainak kellene állni. Már csak az év végéig látogatható, utána raktárba költöztetik, hogy a helyén látogatócentrumot csináljanak, ahol szerintem zacskóban fogják árulni a szuvenírszenet.
Létrehoz helyeket, ahol kiállítási lehetőséget biztosít, tudást ad át, elsősorban Amerikában, de Tajvanra is visszament és Magyarországon is kétévente workshopokat szervezett Tatabányán. Mi alapján választja ki a tanítványait?
Szerveztem szimpóziumot, ott volt útátadás, mert sokan például nem tudtak hegeszteni. Onnan kezdődött az egész. Volt olyan festő, aki akkor csinálta a szobrait, és mint szobrász kapott Munkácsy-díjat. Ilyen furcsaságok.
Én lényegében nem tanítok. Nem taníthatok kint sem, mert nincs egyetemi végzettségem. Yin mondta, hogy iratkozzam be a Mass Artra, és akkor majd valamikor lesz diplomám, de én erre nem érek rá.
Hogy mi történik? Gondolatátadás. Azt jelenti, hogy a technikát viszonylag könnyen meg lehet tanulni. Például valakinek a kezébe nyomok egy sarokcsiszolót, azzal, hogy ne okozzon balesetet, és akkor csinálja a magáét. Itt Inkább egyfajta gondolatátadás van, hogy hogyan lehet függetlennek maradni. Ez nagyon fontos. A művészet varázslatos dolog, senki nem érti, aki meg azt mondja, hogy érti, az nem mond igazat. Azt a mágiát, azt a misztikumot meg kell hagyni. Ez követelmény. A mottóm: Art is the most important human activity ever. Erre azt mondja a szomszédom, mi van, hogyha valakinek a TV-shop vásárlás a legjobb cselekvés? Mondom, az nem a művészet világát érinti, az valahol kint van. Az nem lehet, hogy a művészet mindenkié, a zene mindenkié – azé, aki fogékony rá, aki akarja, hogy valami történjen. Nem lehet rásütni, mint bélyeget, hogy mindenkié. Tehát én átadom a gondolatot, a gondolkodást, és ez nagyon keresett dolog. Sokkal keresettebb, mint hogy szájbarágón, mint tanár, tanulót tanítsak. Amit én nagyon hiányolok most a művészetben, az az együttműködés.
Mester és tanítvány viszonya – az együtt alkotás.
Egyfajta tisztelet. Mindegy, hogy milyen stílusban mester az illető, az úgy, mint itt ennél a hangszernél is, beérik. Nagyon sokat kell dolgozni, műveket kell létrehozni, kiállítani, és akkor van az emberi tartás, hogy a gerinc egyenes maradjon, ne hajoljon mindenféle pénzcsap irányába, vagy akármilyen felfogásban. Gabriel García Márquez könyvében is ott ülnek az öregek egy kőpadkán a főtéren. Az öregek kórusa már a görög kultúrában is ott volt, tapasztalatot, tudást birtokolt, ahhoz mindig oda lehetett menni, kérdezni, tanácsot kérni. Mester most a telefonban van. Hopp, ott van valami, tehát én már mester vagyok.
A mesterséges intelligenciára gondol?
Az még rosszabb. Amikor az internet elindult, azt hitték, hogy pozitív, fantasztikus világközösségi kapcsolatrendszer lesz. Most a kitalálók is azt mondják, hogy ez nagy tévedés volt. Mert elment a sötét oldalra, ahol már csak a gyűlölködés megy minden formájában. Persze ezt még el lehetett kerülni, becsatlakozol vagy sem. A mesterséges intelligencia még rátesz egy lapáttal, és innen már nagyon nehéz kikerülni. Amikor elindult a Chat GPT, valaki rám keresett és olyan művészettörténeti felfogású értékelés jött ki rólam, hogy a világ legjobbja vagyok. Mondom, ez nem igaz, ez nagyon hamis kép és hazugság. Ha a világ most úgy érzi, hogy majd ezzel a szisztémával bármit elér, téved. Nem attól kell félni, hogy átveszi a gondolkodást, vagy megold olyan feladatokat, amit az emberi agy csak lassan old meg, hanem hazug világot fog felépíteni. És az nagyon nagy tragédia. A művészet, bármilyen művészet, leírt szó könyvekben, egy festmény, vagy bármi, az fiktív, de mégis idealizált valóságot ad, tehát reményt.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
A Merkúr pereme című kiállítás november 30-ig látogatható Szentendrén a MűvészetMalomban (2000 Szentendre, Bogdányi utca 32.)
