Bár kivitelezés szempontjából a két műcsoport között számottevő a különbség, a karakteres színhasználat összeköti őket. Feltehetőleg ez a bátor színezés juttatja eszünkbe a kolorizmus-kolorista kifejezéseket.

Apropó, mit jelentenek, pontosabban manapság mit jelentenek ezek a szavak?

Első hallásra indokolatlannak tűnhet a kérdés, mert nagyjából mindenki tudja, miről van szó, nyilván a színek „elsőségéről”. Abban azonban már nagy különbségek lehetnek, hogy koronként és alkotónként ki mit ért színdominancián, ebből következik, hogy tökéletesen és végérvényesen aligha lehet meghatározni az említett fogalmakat. Mindenesetre az egyértelmű, hogy Lichner Barbara kiállításán főszerepet kaptak a színek, óhatatlanul is a jelenkori, kortárs képzőművészet, de mindenekelőtt az ő jellegzetes koloritjára-színhasználatára irányítva a figyelmet.

Színviszonyok
 
 
Úgy tűnik, mintha napjainkban a kolorista jelző patinásnak, már-már régimódinak számítana. S ennek sok egyéb mellett az az egyik oka, hogy egyre zajosabb vizuális környezetben élünk, másrészt hozzáedződtünk a mind erőteljesebb színes sokkhatásokhoz: a monitorok, óriás kijelzők túlszaturált, túlkontrasztált fény és színözönéhez, a belülről világító színekhez, a gigantikus színélményekhez. Mintha az elektronikus képek magukhoz ragadták volna a színek feletti uralmat, de legalábbis erősen befolyásolják színérzékenységünket. Ebből következik, hogy a festőknek és a közönségnek már nem pont ugyanolyan a színekhez való viszonya, mint mondjuk fél évszázaddal ezelőtt volt.
 
Buta nő
 
 
Ács József költő-fizikus kiállításmegnyitójában hangsúlyozta, hogy a színek kifejezéstartalmát, valamint annak képzőművészeti „értékét” a fénnyel-színnel foglalkozó tudományos eredmények is alakították. Többek között megemlítette Goethe máig kissé félreértett színelméletét, s a német példa azért volt indokolt, mert Lichner Barbara művészeti tanulmányait részben német egyetemen folytatta, ahol meglepő módon Goethe majd harminc évvel fiatalabb kortársának, Rungénak színelmélete máig fontos részét képezi a tananyagnak, nem beszélve a német expresszionisták olykor szélsőségesen nyers, a komplementereket előnyben részesítő, máskor pedig az egyszerű harmóniákra épülő sajátos színhasználatáról. A színekhez és a különféle színkontrasztokhoz szívesen társítottak érzelmi hatásokat, mondhatni előtérbe került náluk a szín pszichológiája.
Színszerkezet 
 
 
Bizonyos értelemben a művész újragondolja a tanultakat. „Már az egyetemi évek alatt kialakult bennem annak az igénye, hogy a színekkel kapcsolatos hagyományos technikákra épülő képalkotó lehetőségeken belül, figurális és nonfiguratív kompozíciókon… vizsgáljam az egyes színek tulajdonságait, »viselkedését«, és a színek egymáshoz való viszonyát” – nyilatkozta a festő. Persze ebből nem következik, hogy festészetét alapjaiban valamely régi-új színelmélethez való igazodás határozza meg, ellenkezőleg, az azonban tény, hogy – már csak tanulmányai miatt is – alapos színismerettel rendelkezik, amit olykor céltudatosan alkalmaz, míg máskor, átadva magát a színek szépségének, valamiféle női rafinériával válogat köztük, kifejezetten olyanokat keresve, amik – őt idézve –: „a leginkább illenek hozzám, hasonlóan, mint egy gondosan kiválasztott ruhadarab”.  Tehát a szigorú szakszerűséget keveri az ösztönös-hangulati színválasztással és társítással, hogy a kettő ötvözetéből építse fel – egy korábbi kiállításcímére utalva – úgynevezett színszerkezeteit.
 
Színviszonyok I. 
 
 
Nagy T. Katalin művészettörténész szerint Lichner Barbara „munkáin az organikus, olykor amőbaszerű, mindig hullámzó képződmények, hol egymásba folynak, hol egymás fölé kerekednek tetszőleges ritmusban mozogva, máskor szabályos struktúrába rendeződve. A szüntelen mozgás, áramlás, az állandó irányváltoztatás nem ér véget a képhatáron, a kompozíciók nyitottak, a képtéren túl is folytatódnak. Az önmagát teremtő formák éppúgy egy belső logika szerint rendeződnek, mint a természeti folyamatok… Festményeinek formavilága egyfajta biomorfikus látásmódból eredeztethető.”
Kompozíció VIII.
 
 
Lichner Barbara festészetében a színek-színharmóniák, a valőrök, a finom átmenetek iskolázott, tudatos használatára és a harsányabb-nyersebb tubusfestészetre is találni példát, más szóval a tiszta színek mellett a gondosan beállított, kevert színeket is előszeretettel használja, amelyek, vagy a lendületes ecsetvonásoktól, vagy a módszeresen megrajzolt hajladozó-amorf formáktól kapják meg végső minőségüket.
 
Színviszonyok IV.
 
 
A kiállítást rendező Marosán László festőművész a formai és kivitelezési szempontból eltérő műcsoportok finom elkülönítésével a művésznőnek azt a feltevését kívánta szemléletesen bemutatni, miszerint a spontán gesztusok más színhatást eredményeznek, mint a különféle geometrikus és/vagy organikus formákból összeállított kompozíciók. Tehát például a piros, zöld, sárga stb. alakzatokba zárva másként viselkednek, más energiát adnak le, mint, amikor ugyanezek a színek-színmennyiségek oldott ecsetkezeléssel kerülnek a festővászonra.
 

„Nonfiguratív sorozataimban elsősorban a színek megváltozott minőségi és mennyiségi összefüggéseivel foglalkozom, míg az ehhez a kutatási irányhoz szorosan kapcsolódó figurális kompozíciók összetettebb viszonylatában főleg a színek módosult elbeszélő értékét – amit akár új narratív értéknek is nevezhetünk – vizsgálom.” Azaz Lichner Barbara műveiben nem kell rejtett-mögöttes tartalmat keresni, hiszen a tartalom maga a szín-előadás. És ezzel el is távolodik a jelenkori kortárs festészet fősodorvonalától, hiszen sem aktuális-divatos témákkal, sem régebbi képzőművészeti stílusok-megoldások újrajátszásával nem foglalkozik, nem is retró, hovatovább a nőművészet kategóriájába se sorolhatók festményei. Marad a színtársítások, a színes mintázatok örömteli, egyszersmind elmélyült kutatásánál.

 

Képek a művész archívumából, engedélyével.