Kalmár János Munkácsy-díjas, a Francia Köztársaság lovagrendjével kitüntetett, rendkívüli műveltségű képzőművész absztrakt, filozofikus szobrászatában az ókori görög kultúrában gyökerező Gesumtkunstwerk eszmeisége érvényesül. Szobraiban tetten érhető a festészet, a grafika, a szín és a zene szoros összefonódása, hogy a létrejött egységen keresztül láthatóvá váljon a lélek rezdülése, esszenciája. A művész vallja, hogy valamennyi alkotása tükör, amely nem csupán létrehozóját, hanem az univerzumot is láttatja, hogy hozzásegítsen önmagunk és a világ megismeréséhez.
Antropomorf szemléletű absztrakt alkotásai tükrözik a kozmosz harmóniáját, hogy általuk bepillantást nyerjünk a lét és nemlét közötti állapotokba. Szobrászatában a fent és lent, a horizontális és a vertikális irányok közötti létezés lehetőségeire fókuszál. Alkotásai az égbe törnek, a fent világa felé, ezt a térbeli elmozdulást a mindent körbeölelő szakralitással jellemzi, egyfajta magasztos eszmeiséget képviselve. A misztikum – mely mindent magában foglal – segítségével a horizontális világban létező ember képes életének kiteljesítésére. Kalmár hisz benne, hogy a művészet hozzájárul az élet rejtett folyamatai megértéséhez; közvetít a magasabbrendű világ és az anyagi lét hétköznapisága között.
Szobrainak alapanyaga bronz, amely rézből és ónból készült ötvözet, matériáját több ezer éve használja az emberiség nem csupán használati tárgyak készítésére, hanem művészeti önkifejezésre is. A jól megmunkálható, öntött anyag és a hozzá kapcsolódó technikai eljárások képesek felmutatni a szilárdságot és a stabilitást, ugyanakkor a szobrok kecses formái könnyedséget fejeznek ki. A művész a bronzszobrok anyagát szinte teljesen elvékonyítja, elanyagtalanítja, így tömegük elvész, a szobrok kinyílnak, csupán a külső héj marad, hogy megmutassa a látható felszín mögötti rétegeket, sejtesse a látens tartalmakat.
A szobrokból kivágott, amorf rések és lyukak kulcsfontosságúak, hiátusoknak látszanak, mégis a keletkező idomok „formát öltött” hiányként jelennek meg. A címben szereplő görög metaxu kifejezés erre az űrre utal, amely a lélek köztes mezőben való létezését jeleníti meg, egyfajta kiüresedésként, emelkedett létállapot velejárójaként.
Az anyagában pigmentált szobrok markáns bordó, kék, piros és szürke színei, illetve a bronz felületén természetes módon kialakult korrodálódó patina zöldjének árnyalata újabb jelentésrétegeket ad hozzá a munkákhoz. Mély tónusaik különféle létállapotok jelölőivé válnak, színeikkel képviselve a formák különféle megnyilvánulásait. Az alkotásokon található vésett, grafikus motívumok archaikus formákra, ősi rajzokra emlékeztetnek, feltűnnek rajtuk a női és férfi princípiumok szimbólumai, a geometrikus alapformák, a kör, a négyzet és a háromszög, az egység, a dinamizmus és a stabilitás jelölőiként.
Az alkotások megtekerésével, megcsavarásával az ősi spirálforma energiái érvényesülnek, melyek szinte kihasítják, megdöntik a teret. A Jakob Bernoulli-féle logaritmikus vagy ’csodálatos spirál’ a természetben és a matematikában is megfigyelhető önmagából kiinduló, növekedő forma, mely az átalakulást, a természet ciklikus változását és a végtelenséget jelképezi.
Szorosan hozzátartoznak a szobrokhoz az egyedien megmunkált posztamensek, melyek alapanyaga mészkő. A több millió év történését őrző kő választásával az idő végtelen, jelent is befolyásoló hatásmechanizmusait is mozgásba hozza. A múlt értékei így válnak örökérvényűvé, hogy általuk kitágított pillanattá fogja egybe a különböző idősíkokat és értékeket. A formázott kő kemény, mégis légiesen könnyűnek tűnő matériája mindig az öntött bronzszobrok folytatásaként, azok meghosszabbításaként értelmezhetőek. A két ősi anyag mindegyike nemes, természetes és erős, hogy a stabilitást kifejezve őrizzék meg dinamikájukat.
Az epreskerti Fríz-teremben helyet kapott kilenc szobor mennyisége és elhelyezése is szimbolikus. A háromszor vett szakrális hármas szám, a teremtés teljességét, a kezdetet, a haladást és a végtelenséget jelképezi. A kilenc a beteljesülés és emelkedettség száma, jelezve a szobrok végtelen távolságát és a határátlépés lehetőségeit. A munkák ellipszisben (körben) való elhelyezése is hozzáadott jelentéstartalmakat hordoz, a világegyetem egységét fejezve ki, ahol a szobrok egy-egy állomást, határkövet jeleznek. A kiállított művek anyagtalan, hiátusokkal teli formái úgy képezik le a mindenséget, hogy az egyén törékenységét, mulandóságát, mégis a lélek örökérvényűségét, halhatatlanságát jelképezik.
Fotók: Kádár Viktor MKE engedélyével.
