Klári hívott, hogy még egy utolsó borotválást akar a Géza. – Nem lesz több – suttogta. Egy órával később beléptem a barokk múzeumra emlékeztető lakásba, és az égig érő dolgozószobát uraló rusztikus heverőn fekvő alakra néztem. 

Soha életemben nem akartam bokszolni. Az iskolában a kézilabda meg a magasugrás ment jól, a tornatanár, a kövér Lovik – Döbröginek hívtuk – rendszerint beválogatott, egy-egy jól sikerült passz vagy pláne gól után reszelős, el-elakadó hangján enyhén dadogva beordítortta, „h-h-ha tu-tudatosan csi-csináltad, akkor na-na-nagyon sz-sz-szép volt!”.

A nándorfehérvári bajnok még a könyvhetet is letarolta, s bár az esemény elég csekély érdeklődéssel indult, csak megjött a „magányos tömeg”. De ki nyújtogatta a kezét szó szerint a sorok között?

Marginális élethelyzetek, sorsok, a hétköznapok nyugtalanító gondjai elevenednek meg szonettekbe formált rövid történet-töredékek révén Farkas Gábor legutóbbi, A tenger végén a szél visszafordul c. verseskötetében. A keletkezésről, ihletről és az alkotói szándékról kérdeztük az MMA-ösztöndíjas költőt.

Az írók pogácsát esznek. A pogácsát akkor eszik meg, amikor rajzanak. A természettudósok azt a jelenséget, amikor az írók színes tollaik termékét, a vonzó, tarka fedelű, még illatos kötetet kibocsátják, „könyvbemutatónak” nevezik.

– Nagymama! Te szoktad nézni a háborút?
– A háborút? Melyiket, kisfiam?
– Ezt a mostanit, amit folyton látni a tévében.

Nincs abban semmi rendkívüli, hogy Marcel Proust számára a teába mártott Madeleine teasütemény íze felnőtt korában az egész gyerekkort megidézte. Az ízek, színek és szagok mindenkor képesek erre, ha az embernek sikerül megőriznie az érzékenységét irántuk.

Életének százkettedik évében, június 4-én visszaadta lelkét a teremtőnek egy tüneményes teremtés. Hegymeginé Vilma asszonyt nem sokkal századik születésnapja előtt ismertem meg.

Az elmúlt hónapokban Domonkos, Tolnai egymást követve távoztak. Eddig időtlennek éreztem a barátságunkat. Mintha most sem lépett volna még be az emlékek világába. De lassan időkeretek rajzolódnak.

Futni mentem, kiabált vissza Berni az ajtóból. Balázs kócos hajjal, pizsamában állt a konyhapultnál. Szórakozottan intett a nőnek, miközben a kávéját kavargatta. Amióta Berni elkezdte az Atkins-diétát, minden hétvége így kezdődött:

Petőfit fordító bolgár költő szobrával bővült a kiskőrösi műfordítói park.

Három hely dolgában hamar dűlőre jutottak. Veszprém ugye a fejedelemasszony rezidenciája. Most még Sarolt lakja, de ha Isten is úgy akarja, nemsokára Gizella. Ezt merészelte megtámadni ez a gonoszsággal teljes ördög, itt győzték le, itt vették a fejét és négyelték fel.

A férfi, ha embernek születik és nem madárnak, nehéz lesz az élete. Még egy tisztességes és dolgos délvidéki/bácskai családban is.

A közelmúltban a Magyar Napló Kiadó Rádiusz Könyveinek sorozatában fontos válogatás jelent meg a József Attila-díjjal és Balassi Bálint-emlékkarddal is kitüntetett muravidéki magyar költő, Bence Lajos verseiből. Az alkotóval új, Itthon vagyok, hazatértem című kötetéről beszélgettünk.

„Pusztán fantáziával lehet írni szép meséket; fantázia nélkül lehet írni remek korrajzokat; de a regényírásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni. Ez az én elméletem.”

A minapjában szőlőhegyi pincémben találtam egy nagyon régi mirabellaszilva-kompótot. Valahogy bekerült a palackok mögé, és ott bujkált mostanáig. Ahogy elővadászom, közben hallom a rádióban, hogy egy sunyi politikus már megint apokalipszissel kelti a félelmet.

Valamelyik reggel nem jutott eszembe egyetlen épkézláb gondolat sem, szóval csak úgy néztem ki a fejemből, na. Gondoltam, benyomok valami zenét a youtube-ról, és a legutóbb hallgatott Paganini hegedűversenyre kattintottam. Azonnal bejött valami sz.r lábbetét reklám.

Az öreg Tulipán régi tartozéka volt a bodegának, nyitástól zárásig fehérülő ujjbeggyel szorongatta a fröccsös poharát.

A magyar irodalom rangos elismeréseit adták át május 14-én este a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett ünnepélyes díjátadó gálán. A Méhes György – Nagy Elek Alapítvány összesen több mint 3,5 millió forint értékű díjat ítélt oda három kategóriában.

Áldás, békesség – teszi elém a kért könyveket a kisasszony. Kecskeméten, az Újkollégium Cifrapalota felőli szárnyában vagyunk, a Református Egyházközség Könyvtárában, s a négy könyv valójában egyetlen mű, Johann Kaspar Lavater Physiognomiája.

A szerző az Izmos nyelvű költők csoport tagja. Verseire egy különös, tapasztalatoktól tépázott naiv szemlélet jellemző, egyszerű motívumokból induló, az asszociációk mentén terebélyesedő, expresszív feltárulkozás.