A tenger végén a szél visszafordul elsősorban szociográfiai verseket tartalmaz, szonettkoszorú formában, „az elérhetetlen nappalok fényeiről”. Honnan jött az ihlet a témára és a műfajra?

Alapjában véve nem törekedtem szociografikus jellegű versek írására, de a költészetben megfogalmazható tartalmak – még a személyesség horizontján is – mindig is tekinthetők voltak egyfajta társadalomrajznak. Lehet, egy kissé meredek, de már az ókori görög eposzok mitológiai világa is – ha úgy tetszik – „építkezett” a korabeli görög társadalom jellemzőiből, és ha nagyot ugrok, bármennyire személyesek is Ady vagy József Attila versei, kiviláglik belőlük a korrajz. Ilyen értelemben szociográfiák a verseim, de törekvésükben nem. A kötet harmadik szonettkoszorúja, a Ködbe ékelt messzeség például a covid idején született, és így tematikájában hordoz egyfajta társadalmi vetületet, mégis inkább a személyes sors, illetve annak vállalása áll a középpontjában.

A kötet öt ciklusból áll, öt szonettkoszorúból. Mennyire tudatos ez a szerkesztés? Miért éppen öt?

Nem a tudatos számszerűség volt ebben a meghatározó, hanem az, hogy milyen tartalmakat öleljen fel a kötet egésze. Természetesen abban az értelemben fontosak a számok, amilyen mértékben meghatározzák a formát, tehát a szonettek verssorai, rímképlete, a szonettkoszorúk felépítése épül egyfajta számszerűségre, ez tény, de ez inkább strukturális meghatározottság, nem tudatos döntés kérdése. Az öt szonettkoszorú egy olyan belső lelki utat ábrázol, amelyik véget ér az ötödikkel, és az egyes szonettkoszorúk ilyen módon ennek az útnak az állomásai.

A verscímek beszédesek. A hétköznapokat beárnyékoló problémák a tematika. Segíthet-e a költészet a leküzdésükben?

Igen, mindenképp. Ahogy Kodály a zenéről állította, hogy lehet nélküle élni, csak nem érdemes, én ugyanezt gondolom az irodalomról, a versről. Saját tapasztalataimra építek, amikor azt mondom, az irodalmi alkotás segít „túlélni” egy-egy krízist. Ráadásul én mindezt úgy éltem meg eddig is, hogy azok az olykor szélsőséges élethelyzetek, amiket megfogalmazok a mentális és genetikai eredetű betegségekkel, a családi traumákkal, a társadalmi elidegenedéssel és a háborúval kapcsolatban, versbe emelésükkel segítenek feldolgozni megélésüket.

Képes lehet-e az irodalom ismét érzékenyítő erővé válni napjaink impulzusokkal, „virtuális zajjal” telített világában? Különösképpen a Peremlét ciklusban lefestett emberi sorsok iránt?

Erre a válasz voltaképp az előző gondolatmenetem folytatása: nem csak az egyén traumáinak feldolgozásában adhat segítséget az alkotás, hatással lehet a társadalom egészére is. Persze ehhez az szükséges, hogy minél több emberhez eljussanak ezek a gondolatok.

A versek vendégszövegeket is tartalmaznak. Mely alkotóktól lettek kiválasztva, és hogyan sikerült formailag beleilleszteni az egyes ciklusokba?

Az intertextualitás, az irodalmi szövegek „párbeszéde” egymással a kezdetektől része a költészetemnek, ahogy a kortárs alkotók közül sokaknak. Ez egyfajta tisztelgés is az elődök előtt, de a szövegrészek dinamikájától függően a figyelemfókuszálás eszköze is. Egy-egy tartalomszakasz összefügg esetleg az olvasók előzetes irodalmi ismeretével, és adott szöveghelyen a szerző erre reflektál azzal, hogy megidézi a költőelődöt. Ezek nálam rövidek, egy verssort vagy egy idézett szóösszetételt jelentenek többek között Kányáditól, Szilágyi Domokostól vagy Mikszáthtól beillesztve a saját szövegbe. Strukturálisan nem nehéz ez a szövegépítkezés, csupán a szótagszámra, a ritmusra érdemes figyelni.

A költeményeken – az atmoszférájukat tekintve – mintha Pilinszky és Sziveri János hatása is érződne?

Pilinszky költészete mindig közel állt hozzám, nem egy régebbi versem mottója egy-egy Pilinszky-verssor. Sziveri János verseit kedvelem, olvasom, de az ő költészetével én nem érzem erősnek a kapcsolatot. Mindenesetre nem tagadhatja szerintem egyikünk se a költőelődök hatását, viszont természetesen törekszem arra, hogy mindezek mellett a hangom önálló, egyedi maradjon.

Mennyi idő alatt születtek meg a versek, és mennyi ideig állt össze a teljes kötet? Ki segített a végső változat szerkesztésében?

Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjasa vagyok, és ennek keretében írtam meg A tenger végén a szél visszafordult, ez volt az egyik vállalásom a 2022-2025 közötti ösztöndíjas időszakra. A program irodalmi szekciójában Erős Kinga a mentorom, így ő segített a legtöbbet a kötet összeállításában, és ő írta a könyv fülszövegét is.

Oláh András nagyon pozitív kritikát írt a kötetről a Tiszatájonline-ban. Más szakmai visszhangról lehet-e hallani?

Igen, és hangsúlyoznom kell, hogy korábbi köteteimmel szemben erről a könyvemről több recenzió megjelenése is várható hamarosan a Bárkában, az Irodalmi Jelen és a Magyar Napló folyóiratokban. Továbbá – szintén az új könyv kapcsán – volt már két rádió-interjúm is az utóbbi hetekben. Mindazonáltal nekem azok a szakmai visszajelzések is fontosak, amiket a folyóirat-szerkesztők mondanak ki azáltal, hogy közlésre fogadnak egy-egy verset a kötetből. Ezért (is) öröm számomra, hogy a könyv szinte összes versét közölte számos folyóirat, például az Országút is, de mellette többek között az Alföldben, a Tiszatájban, a Hitelben, a Székelyföldben és a Bárkában publikálhattam a szonetteket az elmúlt két évben.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Az akadémiai ösztöndíjas programban van egy másik kézirat is, amelynek elkészítését vállaltam, tehát ezekben a hónapokban augusztusig még ezen dolgozom. Ez egy átfogó jellegű értekezés az erdélyi lírára jellemző szakrális versbeszédről, többek között Reményik Sándor, Dsida Jenő, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos költészetét elemezve. Emellett természetesen vannak újabb verseim is, amik folyamatosan jelennek meg irodalmi folyóiratokban, tehát jövőre akár jöhet egy újabb verses kötet is, de ez még kiadó-függő. Idén viszont várhatóan ősszel jelenik meg egy tanulmány-kötetem a Napkút Kiadónál a magyar katolikus egyház megpróbáltatásairól huszadik századi diktatúráink idején.