Proust csodája nem a felidézés ténye, hanem annak minden határon túl áradó, teremtő bősége – nem volt és talán nem is lesz még ilyen hatalmas emlékmegidéző képességgel megáldott író.

Nekem az újhagyma Kecskemétet idézi – az első harapás íze visszavisz gyerekkorom valóságába, egy pillanatra a múlt újra-átélésének semmihez sem hasonlítható gyönyörűségét nyújtja. Sajnos egyre rövidebb pillanatra, a lepergett évtizedek alatt új és új élmények hordozójává vált ugyanaz az íz, élménykoloncok rakódtak rá, elnehezülvén már egyre kisebb ívet befutva képes repülni velem az időben. Vannak emlékek, amelyekkel sokkal fukarabban kellene bánnunk, vigyázni rájuk, féltékenyen őrizni őket, hogy sokáig, egész életünkben képesek legyenek őrizni számunkra a múlt újraélésének szépségét. A legkedvesebb, emlékekben leggazdagabb ízeket, színeket és szagokat csak nagy ünnepen volna szabad elővenni, és aztán gyorsan elzárni újra, nehogy letörlődjék róluk a múlt hímpora. Nem ezt tesszük, emlékeink a sok használatban kopnak. Azt mondják, az öregkor visszahozza a valódi, átélt emlékezés képességét. Ha így van, az jó, akkor van valami, amit örömmel lehet várni az öregségtől.

Nem tudom, mindenki emlékezetében van-e aranykor – az enyémben kecskeméti esztendőnk ez az idő. A diákszállót, ahol születésem óta éltünk, el kellett hagynunk, lakásunk nem volt, ezért, amíg megoldódik a helyzet, átmenetileg a kecskeméti művésztelepen kaptunk egy szobát műteremmel. Az átmenet háromnegyed évre nyúlt.

Számomra ez volt a teljes és felhőtlen szabadság időszaka. Az óvodából már kinőttem, iskolába, évvesztes lévén még nem kellett mennem, játszottam a többi gyerekkel, csatangoltam a környéken, beültem rajzolni, festeni valamelyik festő műtermébe. Egy csomó művész megfordult ott az alatt a háromnegyed év alatt – a legtöbben legföljebb egy hónapra jöttek –, Sváby Lajosra, Noel Gáborra, Makrisz Agamemnonra, Dobi Piroskára emlékszem. Volt ott egy festő, a háborúban puskatussal betörték a fejét, a homlokán mély, egészen valószínűtlen horpadás volt, eleinte féltem tőle, aztán megszoktam.

Az újhagyma a közeli kis ligetben nőtt, a Büdösárok mellett, amiben nyáron sárga- és vöröshasú unkabékákat lehetett fogni. Talán valaki elszórta a magot, nem tudni már, de tény, hogy igazi, ehető hagyma nőtt a fák között. A gyerekek minden ehetőt megesznek, amit találnak, nem az éhség miatt, hanem mert a maguk találta élelemnek különös zsákmány-varázsa van. Mi a mi hagymánkat ettük, otthon nem is kértünk mást, csak kenyeret, kihúzkodtuk a hagymát, felültünk a fákra, leharapva kiköptük a gyökerét, és ettük – a szabadságot, a Robinson-szigetet, a nyarat, a soha vissza nem térő gyerekkort.

Nyitókép: Pixabay