Nekem jó gyerekkorom volt, bár nem volt mellettem sem az apám, sem az anyám. Nem panaszkodom, így a hetvenedik iksz elején, minek. Ómama, tata és a mutti mindig, mindenben mellettem álltak. Rájuk emlékezve, áldva az emléküket, írok róluk, személyes meghatódottsággal, szeretettel és szomorúsággal.


Jézus királysága

Házi feladat, szabad téma

Ómama fekete kendőben járt, kis fehér csíkokkal. Bő bugyogóban, gumiszárakkal, nagy szoknyában és pruszlikban. Kezét köténye alatt tartotta, elmélázott, tűnt árnyak futását idézte. Nagydunnás ágyban feküdt, félig ülve, szalmazsákjában zizegett a kukoricacsuhé. A sarokban, a liszteszsák körül félénk egerek mocorogtak. Ómama lánykora óta ropogós kenyereket dagasztott, sütött. Nyámmogott, a húst szájába vette, sokáig forgatta, morfondírozott, ciccegve. Este rózsaszín protézisét vízben áztatta. A pohár ott állt kecskelábú székén, közvetlenül mellette, mintákkal, fejtől. Rózsafűzért szemezett, képek nézték a falról, a házi áldás, kifakult rokonok komolyan függtek. Vak tükre cirádás faragását szú bújta, halkan percegett. Ómama öregnek született, arcán lágy ráncok. Nyakában amulettet viselt, sose mutatta. Keveset mosdott, akkor a vizet locsolva pocsogott. Szombaton vászonszalagos kombinéjét a derekára engedte, strumfpántlit rég nem hordott, nagyanyám szappanozta pörsenéses hátát. Tintaceruzája alatt nehezen gyűltek a sorok, megdőltek, szétfutottak: hamar mosódó betűi szálkásan vittek családi titkot, időjárást. Szélfútta, ritka haját simára húzta, csupa ősz volt, gyenge fűként. Ágya mellett gyékény hevert, cserépbili, közel- és távollátó szemüvege az ebédlőasztalon. Levendula illatú, keményített lepedők sorakoztak a szekrény polcain. Diófapác színű gondolatok topogtak szobájában, a falig értek, lehulltak. Ablaka üvegszemein át benéztek az első hókristályok, rügyek. Tik-tak, sürögtek a pillanatok.

Ómama amulettje (1909)

 

Télen Ómama fázékony, pitykehomály körmeit kékítve cirokseprűt fogott, ásítva, a hajnali dérben átkaristolta az utakat. Gombos posztócsusziját húzta a havon, csoszogott, egyszer elesett, a csuklóját törte. Karácsonykor poros skatulyákból díszeket szedett elő, színes papírfűzért, aranypapírba csomagolt, régi tortalap csizmát, felaggatta őket, a szaloncukor cérnáján pödört egyet, nézte, mákos bejglit sütött. Naponta sok Phenalgolt [fájdalomcsillapító] szedett, elszalasztott öt dobozért, azt mondták, rászokott, a visszajáró pénzt nem kérte. Filléres Regénytárt olvasott, kedvvel, elmerülten, a Két testvér harca, a Cilike, a Lenkéből bárónő lett kitöltötték az elméjét, elmosódtak a napok. Viaszosvászont tett minden alá, duplafedelű asztalában, a kihúzható lap alatt gyűrött levelek, sárga Krisztus, gyertyacsonk, kacat, rozsdás kötőtű, kemény sajt rejtőztek. Háziszappant főzött, disznóvágáskor a beleket ő pucolta. Pipadohány szagú tízmilliárd pengősöket osztogatott, szerették, emlegették, cukorkát nem tartott. Beletúrtam zsúfolt fiókjaiba, Ómama fakanalain avas, fekete zsír, a szalmaszakajtó alja lefoszlott, a szekrény tetején birsalmát, gömölyét [juhsajt] találtam. Belevásik a fogad, te – szólt rám, és porcelán fogakkal kacagott. A körmét késsel vágta, gyöngyhalászok, hej… Nyelvével próbálta meg a véres tölteléket, a kisgömböc borsozását nálánál jobban ki ismerte? Milyen mézes pálinkát kotyvasztott! A spriccert szerette, emlékszem, a fehér és vörös bort is szívesen lehajtotta.

A családi zsoltárkönyv egy lapja, emlékeztetőkkel (1906)

 

Hitt-e Jézusban és az ő királyságában, nem tudom, golyófejű szentek álltak a padlón. Sötétedésig kötött, a rádióban mindent meghallgatott; hatalmas köteg újság porosodott az egyik sarokban. Ómama megmutatta nekem az Új Időkben, melyik volt I. Ferenc József császár. Könnyezett, a szenet maga hordta, pattogott a tűz a cserépkályhában, keveset aludt, éberen. Nem kiabált, de néha napokig duzzogott, ha megenyhült, körtebefőttet adott. Röntgenre csak anyámmal ment, hazajött, először láttam megrémülni. A zötyögő öreg villamostól félt, piros drazsékat írtak föl neki, a nagykapu elé ült, bikficszéke maga a lenyugodott némaság. Azt mondta, Antal tata citerázott, rogyasztott csizmában járt, sok mesét tudott, korán meghalt. Aznap derült idő volt. Ómama még városi mocsarunkra, a Jaszi barára is emlékszik.

Ómama tisztes öregasszony, keze alatt vörös virágok születnek, nyulak, hibridek. Kortalan pipacsot nemesít a kertben, keresztezett kelyhe óriási és nem büdös, ujjai közt átfolyik a világ, tojást fest, lóherelenyomattal. A szobát maga pingálja, meszet olt, színt húz, lénia nélkül. Csontfésűjét régen kérem. Botját szégyelli, billegve jár, a templomba viszi vastag, bőrbe kötött imakönyvét, féltve őrzi, kapcsát fényesítgeti, azt ígéri, egyszer én öröklöm.

Ómama számomra a dal, a harcsabajusz, a bicikli, a főkötő, a préselt virág fűszaga, a bodag házikenyér, a hímzett párna, a házszemeken befütyülő szél.

 

A cikk képei eredetiek, nem puszta illusztrációk, amelyeket a szerző bocsátott rendelkezésünkre. A nyitóképen Morloch Antal és Veronika látható, a fotó 1910 körül készült.