Talán kevéssé ismert, de az egyetemes magyart sajátosságaival gazdagító muravidéki magyar irodalom 1961 óta (ekkor jelent meg Vlaj Lajos Versek című könyve) élő folytonosság, amelynek olyan teljesítményei voltak, mint a mestered és barátod, Szúnyogh Sándor, valamint Szomi Pál és Varga József neveivel fémjelezhető Tavaszvárás antológia (1972). A te pályád a ’80-as évek eleje, voltaképpen Szíves szívtelen köteted megjelenése (1981) óta magától értetődő természetességgel szervesült ebbe a folyamatba és mára meghatározó éltetőjévé vált. Hogyan értékeled az új könyv szerepét, jelentőségét a muravidéki magyar irodalomban, illetve saját alkotói utadon?

Nagy elégtételnek érzem, hogy az első, minőségi anyaországi kiadó által gondozott kötetem megjelent és azt is, hogy számomra úgy a szerkesztői munkát illetően, mint a kivitel tekintetében minden igényt kielégítő könyv született.

A kiadvány összegző jellege miatt saját alkotói pályámon hiánypótló,

s a témák és stílusok sokszínűsége is megismételhetetlenül egyedivé teszi. Noha irodalomtörténésznek is vallom magam, hogy mennyiben „mérföldkő”, nem tudom felmérni. Talán nem is az én tisztem ez, rálátás hiányában, a perspektívatévesztés veszélyével is számolva, a muravidéki magyar irodalmat illetően pedig végképp nem. Meghagyom azt a jövőbeli hivatásos olvasóknak és értő elemzőknek, de költőként mindenképp jó így együtt, egységben látni a közel fél évszázadnyi „termést”.

Az Itthon vagyok, hazatértem cím egyrészt arra a szép tettre utal, hogy a budapesti egyetemi éveket követően a szülőföldet választottad, majd a családalapítással az itteni végleges meggyökerezést, másrészt az ennek helyességét megerősítő kulcsversre (Hazatérítő vers), amelynek zárlatában, szeretett tanárod, pártfogód, Czine Mihály temetéséről megtérve tudatosul valójában lírahősödben az „itthon vagyok, / itthon vagyok…” érzése. Fogalmazhatunk úgy, hogy a hazatérés és ami legalább ilyen fontos, a megmaradás példájának felmutatására nemcsak életprogramot, de – e kötetedben is nyilvánvaló – költői programot is építettél?

A „hazatérítés”, ahogy én értelmezem, nem kevés megpróbáltatással, testi-lelki lemondással járt, kiábrándító esemény volt.

Kényszerek és nyomások közepette történt. Ezért talán helyénvaló, ha a kimaradt szó, a versbéli „fogcsikorgatva” is a kétszer ismételt „itthon vagyok” elé kerül. Az itthon – ahogy említetted – a szülőföldet, a történeti Muravidéket jelenti, amely az évtizedek során számomra sokszor az egész kárpát hazát pótolta. A megmaradás zálogát pedig az anyanyelv és ehhez kapcsolódóan az irodalom. Fiatalon Petőfi, Arany, később a nyugatosok felfedezésének élménye, később, már valóban programszerűen, a hazai költő- és íróelődök példájának követése. Nehézségek persze mindig is voltak, hogy csak egyet említsek: Szúnyogh Sándor 1998-as halála után egész irodalmunk légüres térbe került, igazolódni látszott a Bori Imre által megfogalmazott csupán „kiadványokban-könyvekben létezés” és valódi „szűrés” nélküli megjelenések kritikája. S noha sikerült és ideig-óráig sikerül felülemelkedni, az irodalmi kontinuitás fenntartása azóta is az esetlegesség, alkalmiság jegyében zajlik, máig arcélét keresi az itteni irodalom. Kezdetben a határok légiesülése sem a kapcsolatépítésnek, hanem azok megszűnésének kedvezett, nem orientációt, hanem elszigetelődést jelentett. Ehhez az anyaországi érdektelenség is hozzájárult, főleg a 2000 utáni első évtizedben, a „sorstalanság” időszakában. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy a régi Pannon Tükör volt ekkor a muravidéki kezdeményezések ösztönzője, szerkesztői istápolóan, de mindig a szükséges kritikával kezelték közös ügyeinket.

Bence Lajost, mint alkotót is az együvétartozás, az együttműködés lehetőségei foglalkoztatják 

 

Sajnos a korpuszból, bár eddigi lírai életműved jelentősebb darabjait mind magában foglalja és ez nagy szerkesztői érdem, nem látszik a pályád íve, az a költői út, amit a mára – mondhatjuk – védjegyeddé vált félhosszúversekig bejártál. Ebben a tekintetben talán szerencsésebb lett volna a kronologikus rendet következetesen tartani. Az újavantgárddal is kacérkodó indulástól hogyan jutottál a kézre eső, számodra otthonossá lakott forma megtalálásáig, voltak-e olyan költőelődök, -társak, akik ebben hatottak rád?

Nagyképű kijelentésnek tűnhet, de az egyetemi évek alatt – mivel irodalomtörténésznek is készültem – alaposan megismertem a magyar lírahagyományt. Nemcsak az időmértékes forma, hanem metrikai tanulmányok, műelemzések hatásai is megjelennek verseimben, ráadásul legtöbbször nem tudatosan, amit egyes kritikusok „zavartság”-nak véltek.

Az újavantgárd, posztmodern törekvések vajdasági közvetítéssel (Tolnai Ottó, Domonkos István és mások révén) jutottak el a Muravidékre

és hatottak megtermékenyítően Szúnyogh Sándor haiku- és képvers-kísérleteitől fogva. Számomra emellett a „budapesti évekből” Nagy László, Pilinszky, Illyés és Juhász Ferenc versei bizonyultak annak, főleg a félhosszú-, hosszúversek és több részből álló kompozíciók kimunkálásánál. S természetesen máig erős a népi írók és a lokális hagyomány mellett a népköltészet ihlető ereje is.

Nemzethűséged, illetve lokálpatriotizmusod abban is megmutatkozik, hogy gyakran hívod versbe a magyar történelem sorsfordító eseményeit, jeles alakjainak tetteit, térsz a művészeti hagyományhoz, illetve tisztelegsz a Dunántúl és a szűkebb pátria szellemi embereinek, alkotóinak teljesítményei előtt, figyelsz a még köztünk lévőkre, köszöntőd őket egy-egy személyes ünnep alkalmával. Tehát az irodalomtörténész, az esszéista mellett a költő eszközeivel is szolgálod az összetartozás és a szerencsére egyre inkább légiesülő határokon átnyúló kapcsolatépítés, barátságszövés ügyét. Hogyan látod, mik ennek a saját és közösségi hozadékai?

Fontosnak tartom a példafelmutatást,

hogy lírikusként is láthatóvá tegyem, mennyi értéket teremtettek a minden tiszteletet megérdemlő nagy elődök és teremtenek jeles kortársaink, akikre – még életükben! – figyelni érdemes. Mivel ez az attitűd én-verseimben is megjelenik, némelyekben visszatetszést kelt, öntetszelgésnek vélik, pedig egyáltalán nem erről van szó. A lokálpatrióta szál az utóbbi időben talán meggyöngült, inkább az együvétartozás, az összefogás lehetőségei foglalkoztatnak, amelyekért sokat kell még küzdeni, hiszen jócskán vannak kelepcék és buktatók. A legrosszabb, hogy nem lehet őket magától értetődőnek tekinteni, sajnos még ma, közel 40 évvel a rendszerváltozások után sem…

Jóllehet ez a köteted most jelent meg, válogatott anyagot tartalmaz. Születtek-e az utóbbi időben új verseid is, mik a költő, prózaíró, esszéista vagy éppen tanulmányíró Bence Lajos közeljövőbéli tervei?

Annyi tervem van (kisprózák, új versek, gyermekversek kötetbe rendezése, stb.), néha már félelem fog el, hogy kifutok az időből…