Valamikor a hatvanas évek elején találkoztunk először. Újvidéken, a Halász-szigeten, egy irodalmi estén. Korábban is tudtunk egymásról, itt láttuk is egymást. Ottó és Domi otthon voltak. Nem Újvidéken születtek, de ott laktak, ott írtak. Én inkább vendég voltam, Újvidéken is, az irodalomban is. Belgrádban jártam egyetemre, közöltem egy-két verset a Symposionban (mely akkor az Ifjúság lap melléklete volt.) Mitró Zoltán írói álnéven írtam.
Sok minden alakult akkoriban.
Beugrott a köztudatba egy szó is: „symposionista”.
Úgy tudom ez Magyarországon is ismert lett. A halász-szigeti irodalmi esten sok symposionista volt jelen. Pontosan már nem emlékszem, hogy hányan. Mindnyájan elértük már a huszadik életévünket, de egyikünk sem volt még huszonöt. A symposionisták első generációjának többsége 1940-ben született (Tolnai, Domonkos, Bosnyák István, Fehér Kálmán, Gerold László). Bányai János és én egy évvel korábban. Gion Nándor, Utasi Csaba és Végel László egy évvel később. Mások is körülbelül itt tartottak.
Éreztem (és nemcsak én éreztem), hogy történik valami.
Saját teret is akartunk alakítani a történésekhez. A főszervező Bosnyák István volt, a fő cselekvők Domonkos és Tolnai. 1963-ban megindult a Symposion könyvsorozat. Az első könyvet Tolnai írta (Homorú versek), a másodikat Domonkos (Rátka). Terveztük, hogy folyóirat induljon (erről már a Halász-szigeten is beszéltünk). 1965-ben indult az Új Symposion.
Én akkor valamilyen kompromisszumot kerestem a folytatás és kitörés között. Apám is, nagyapám is jogászok voltak, kisebbségi politikával is foglalkoztak. Ezt nem lehetett csak úgy elhagyni. De hatalmas vonzóerő volt a Symposionban, nehéz lett volna nem csatlakozni. Úgy döntöttem, távozom a becskereki családi irodából, hogy a Symposion helyszínére kerüljek – de jogász maradok. Az Újvidéki Egyetem Jogi Karán lettem tanársegéd 1963-ban. Közben volt valamilyen mellékszerepem a folyóirat alakulásánál, és tagja lettem az első szerkesztőbizottságnak. Tolnai és Domonkos nem haboztak és nem kompromisszumot kerestek. Valami elemi tört ki bennük, és a kitörés lett a természetes magatartás. Csak abban volt folytatás, hogy magyarul írtak, és kisebbségi magyarok voltak. Ezért rendszeresen eljártak/eljártunk Szivácra a Szenteleky-napokra, ahol a kisebbségben folytatódó magyar irodalom főszervezőjére emlékeztünk.
Várady Tibor Tolnai Ottóval, Szivácon
A horvát tengerparton, 1986 júliusában
Akkoriban kommunista országban éltünk. Tito világa nyitottabb volt, mint a szovjet kommunizmus (és mint a szovjethatalom alá tartozó más országok kommunizmusa). A halász-szigeti esemény előtti estén még Belgrádban voltam, az Atelier 212-ben megnéztem Mrożek Rendőrség című darabját. A színház megtelt, több néző a széksorok között állt. Magyarországon ez a darab akkor nem kerülhetett volna színpadra. Szóval valami
más volt Tito hatalma alatt, de mégis kommunizmus volt.
Tolnai és Domonkos nem voltak kommunisták. Tulajdonképpen antikommunisták sem. Az ideológiai képleteket nem követték, de nem is harcoltak ellenük. Inkább játszottak velük. Költők voltak. Számukra a kommunizmus is csak egyvalami volt sok más között, ami ott mozgolódott körülöttünk. Csakúgy, mint a labdarúgó-bajnokságok, áramszünetek vagy mondjuk az az esemény, hogy az előző héten egy lány meztelenül szavalt verset az Ifjúsági Tribünön. Vagy hogy annyi tiszavirág sodródott össze, hogy nem volt kellemes a Tiszában fürdeni. És hogy közben folyik a vietnámi háború. Becskereken pedig Mikulás napja előtt grippés lett a krampuszjelölt és BenczeTiborék szerb albérlője ugrott be helyette.
Egyik versét (Guevara) Ottó Marx-idézettel kezdi. A következő Marx-gondolatot választotta: „a különös személyiség lényege nem a szakálla”. És aztán innen folytatja:
szakállközpontú költészetem fekete fáklyája
szakállad
Wilhelm Fűszálai
szakállad
Marx–Engels–Lenin szőrzetének bírálata
szakállad
a forradalom a forradalomban propagandaügyi minisztere
szakállad
gyulladásban levő zápfogaim gyökérzete
szakállad
Tolnai (csakúgy, mint Domonkos és más symposionisták)
az ideológiát, frázisokat nem elvetni igyekeztek, hanem játszottak velük.
Esetleg rímekbe illesztették. És elvonták a tekintélytől.
És ezzel teljes nyitottság párosult, mely a folyóiratot is jellemezte. Induláskor Tolnai nemcsak szerkesztőbizottsági tag volt, hanem szerkesztő is, néhány évig főszerkesztő, majd fő- és felelős szerkesztő. A nyitottság vonatkozott eredeti gondolatokat közlő jugoszláv írókra és filozófusokra (akiknek lefordítottuk az írásait), s magyarországi írókra (főleg azokra, akik szemben álltak a hivatalos vonallal). Az Új Symposion második számában már Déry Tibor is közölt írást. Számos olyan mű jelent meg, melynek akkor – a tartalma vagy a szerző neve miatt – Magyarországon nem lett volna igazi esélye. És próbáltuk a világot is látni. Az első számban közöltünk egy Sartre-ral folytatott beszélgetést, mely akkoriban jelent meg a Le nouvel Observateur folyóiratban Apolitikus-e az ifjúság címmel. A harmadik szám (1965. március) egy Ezra Poundról szóló írással indul. Foglalkoztunk Marshall McLuhan frissen megjelent könyveivel, a jazz-zel – és sok mással. Erre sok helyen felfigyeltek. Azt hiszem, az Új Symposion hozzájárult, hogy számítson a vajdasági magyarság.
1967 és 1969 között Amerikában voltam. A második világháború után én lettem az első kelet-európai diák a Harvard jogi karán – de ebben szerepet játszott, hogy Tito országában versenyelőnyben voltam. Magyarországi, lengyelországi vagy mondjuk csehszlovákiai kollégáimnak akkor nem volt esélye. Nagy élmény volt szabad helyszínen látni a képletekből kitörő gondolkodást. Ezt láttam világhírű tanárok előadásaiban, a beat-mozgalomban, más mozgalmakban, abban, ahogy diáktársaim szembehelyezkedtek a vietnámi háborúval. És közben azt éreztem – talán nem pártatlanul –, hogy ugyanabba a világba tartozik a Harvard és a Symposion képlettagadása.
Izgalommal követtük a képlettagadó mozgalmakat.
Hozzátehetném, hogy egyetértő izgalommal. Az 57. számban (1970 január) a provo-mozgalomról írtam, ez olyan téma volt, melyről egymás közt is sokat beszéltünk. Az írást ezzel a mondattal zártam: „A játék képes bebizonyítani, hogy tulajdonképpen a rend irracionális.” Itt nem csak a provo-tüntetőkre, hanem Tolnaira és Domonkosra is gondoltam.
Aztán jött 1971, a titói kommunizmus egyik legdurvább éve. Betiltások is következtek. A kirekesztő lendület Jugoszlávia egész területére kiterjedt, és a „testvériség-egység” elvének most az lett a hozadéka, hogy a magyar kisebbséget sem hagyták ki. Az Új Symposion volt a legkézenfekvőbb célpont. Két számot tiltottak be. Először a 76-os számot, Rózsa Sándor Mindennapi abortusz című humoreszkje miatt. Aztán betiltották a 77. számot is – egy filmkritika miatt. Ezt Miroslav Mandić szerb avantgardista írta, aki távgyalogló is volt, tüntető is. Ladik Katalin fordította magyarra az írását. A bíróság előtt (a betiltás ellen) én képviseltem a folyóiratot. Nagyon igyekeztem mindent bevetni, amit a jog világából Becskereken, Belgrádban, a Harvardon vagy másutt összeszedtem. Nem volt esélyem. A döntést nem a jog eredményezte. A bíróság megerősítette mindkét szám betiltását. Ezután büntetőeljárások következtek a két szerző és Tolnai, a felelős szerkesztő ellen. Itt már nem lehetett szerepem, mert csak gyakorló ügyvéd jelenhetett meg büntetőeljárásban. Börtönbüntetések következtek. Tolnai 1972 februárjában felfüggesztett büntetést kapott. Nem kellett börtönbe mennie – de elítélt volt.
Megrendítő dolgok történtek 1971-ben és 1972-ben.
De arra mégsem volt képes sem a politika, sem a történelem, hogy Domonkost vagy Tolnait rávegyék arra, hogy másként írjanak. Egyébként a büntetés után Ottó már nem lehetett szerkesztő, az Újvidéki Rádióban lett újságíró. Domonkos is ott került állásba. Szaxofonista volt a rádiózenekarban. Mandić börtönbe került. Rózsa Sándor kapta a legdurvább ítéletet, három év börtönre ítélték a humoreszk miatt, de sikerült Németországba mennie. (Találgattunk, lehet, hogy hagyták, hogy megszökjön.)
Domonkos 1971-ben írta legismertebb versét. Ekkor ingadozni kezdett Vajdaság és Svédország (felesége hazája) között. A Kormányeltörésben felveti a kérdést, hogy lehet-e „csinálni külföldből portable haza”. Közben szembesül azzal is, hogy sokfelé:
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók
Aztán eltelt egy fél évszázad. Ezalatt Domonkos tényleg Svédországba költözött. Ottó Vajdaságban maradt, csak nem Újvidéken, hanem Palicson. Én Pestre kerültem, de fenntartottam egy újvidéki lakást és valamennyi újvidéki életet is. Domonkosnak maradtak elintézendő ügyei Újvidéken. Lakással kapcsolatos ügyek, adóügyek, szerzői honoráriumok megfizettetése. Én lettem a meghatalmazottja. Így sok jogi témájú levelet váltottunk. Domi ebben a témakörben is gyakran rímek felé fordult. És a jogi kifejezésekben észrevett olyan árnyalatokat, aromát, hasonlatihletést, melyek elkerülték a jogászok figyelmét. Közben járt még haza, de írói életében Svédországnak is szerepe lett. Sok levelet váltottunk, ő majdnem mindig golyóstollal írt. 1975 októberében ezt írja:
„Javában dolgozok, ne ijedj meg, nem regényt írok, fordítok finn, svéd, izlandi költőket, mindet svédből. A fene tudja!
Megtaláltad a felhatalmazást a postaládádban?
Céline Utazás az éjszaka mélyébe című regényét kérd el Ottótól és olvasd el, én most olvasom: fantasztikus!!!”
Nem ijedtem volna meg, ha regényt ír. Elolvastam a Céline-könyvet, csak már nem tudom, hogy mikor, és hogy Tolnaitól kaptam-e kölcsön (amint Domonkos javasolta). A versfordításokra nem emlékszem. Arra igen, hogy Domonkos továbbra is megjelentetett könyveket. Tolnai is – ha jól számolom, valamivel többet is –, zömmel prózára váltva.
Esemény volt, ha megjelent egy Domonkos- vagy Tolnai-könyv.
Egyik prózakönyvével kapcsolatban Tolnai tanácsért fordult hozzám. Elküldött egy készülő kéziratot. Persze nem irodalomszakértőnek, hanem jogászbarátnak küldte. Valós személyekre és eseményekre épült a próza, azt kérdezte, hogyan lehetne a jogi kockázatokat elkerülni.
Domonkos egy ideig rendszeresen járt haza. Járt Pestre is. Többször Tolnaival együtt találkoztam vele. Én is elmentem néhányszor látogatóba Svédországba.
Domonkos Istvánnal és Tolnai Ottóval, Budapesten
Aztán gyűltek az éveink, és nem volt már olyan természetes Svédországba utazni, vagy Svédországból idejönni. Többször halasztottam egy tervezett svédországi utat. Aztán kezdtünk arról beszélni, hogy ő látogat majd haza. Telefonon beszéltünk, néhányszor havonta.
Körülbelül egy évvel ezelőtt szóba kerültek be nem fejezett kéziratai. Domi rendezni akarta,
de nagyon romlott a látása, nem tudta elolvasni. Ekkor ötlött fel, hogy Tini lánya elküldi a kéziratok fénymásolatát, én valahogy megszervezem, hogy legépeljék nagyított betűkkel, és ő ezt próbálja majd nézni. Korábban saját készülő kézirataimat küldtem el neki ilyen formában. Legutóbb megjelent dokumentumpróza-kötetem (Házasság utáni házaságy) kéziratát fölnagyított betűkkel olvasta, és írt is hozzá egy bevezető verset. Domonkos kéziratainak gépelését az újvidéki Forum kiadó intézte. Tolnainak is küldtünk egy példányt. Izgalmasnak látta. Beszéltünk telefonon, felmerült a kérdés, hogy helyenként a rendezetlenség rendezést követel, vagy önmagában poén. Ennek az eldöntését Domonkosra bíztuk.
Domonkos nem döntött. Mert távozott. 2024 novemberében.
Ez megrendítő volt. De senki sem látta úgy, hogy ezzel a kézirat is távozik. Tolnaival beszélgetve (idén januárban vagy februárban) felmerült az a lehetőség is, hogy néhány versrészt az Ottó folytat, és társvers alakul. Aztán március végén Tolnai is távozott.
Az 1965 januárjában induló Új Symposion folyóirat első szerkesztőbizottságában tizenegyen voltunk.
Ebből a csapatból 2024 őszén még négyen voltunk az élők között. Domonkos és Tolnai távozása után most már csak ketten.
Domonkos négy hónappal korábban hunyt el, de nyolc nappal később temették. Mert meg kellett szervezni, hogy hamvait elhozhassák Svédországból. (És valamennyire ezért is, mert a gyerekei úgy látták, hogy szebb lenne egy tavaszi temetés.) Ottót április 4-én helyezték sírba Palicson, Domonkost április 12-én Feketicsen.
Azt hiszem, Tolnai és Domonkos továbbra is köztünk vannak. Egyik versében Domonkos azt is kitalálta, hogyan játszhatja ki egy költő azt, hogy véget érjünk:
versbe csalni a halált
aztán ottfelejteni
Domonkosnak is, Tolnainak vers volt az élete. Ezt nem szünteti meg egy belépett halál. Esetleg egy rímet csatlakoztat. Amit alkottak, tovább létezik, és nagyon fontos része a vajdasági magyar közösség létezésének. A Symposion Könyvek 13. kötetét Domonkos és Tolnai közösen írták. A kötet címe: Valóban mi lesz velünk. Egy fél évszázaddal ezelőtt, amikor megjelent a könyv, ezt nem tudtuk. Nem tudjuk ma sem, hogy mi lesz velünk. De ha továbbra is itt a kérdés, akkor ez azt jelenti, hogy mi is itt vagyunk még.
A szerző a budapesti Közép-európai Egyetem és az atlantai Emory University School of Law emeritus professzora
A cikkben felhasznált fotókat a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére.
