A rézkarcoló tű és az írógép billentyűzete látszólag más-más nyelvet beszél, ám Orosz István esetében ugyanannak az analitikus megfigyelésnek az eszközei. Amikor az ember a regényeit vagy a verseit olvassa, hamar ráébred: olyan térbe lépett, ahol az idő szövetének és a történelem mechanizmusának vizsgálata folyik. Hol a vonalak, hol a mondatok pontos, aprólékosan kiszámított hálóján keresztül. A nemrégiben odaítélt állami irodalmi elismerés most a szavakból épített terekre irányítja a figyelmünket, arra a gazdag prózai és lírai életműre, amely a maga visszafogott módján az elmúlt évtizedekben az irodalmi kánon szerves részévé vált.

Költői munkáit forgatva – gondoljunk csak a Körzővel rajzolt víz, az Örömajkon örömének vagy az utóbbi időben megjelent Levelek a nagykövettől című kötetekre – olyan lírai hangot ismerhetünk meg, amely a geometriai rend és az esendő emberi léttapasztalat mezsgyéjén egyensúlyoz. Versei az olvasó számára egyfajta szellemi zarándoklatot is jelentenek. Első olvasatra a feszes szerkezetet, a klasszikus verselési hagyományokat is integráló, szigorú formát mutatják. Ám

ha befelé figyelve olvassuk újra a sorokat, feltárul a rejtőzködő, töprengő arc.

Ahogyan az építész a tervrajz, a költő úgy hajol a nyelv fölé: pontosan tudja, hogy a stabilitás éppúgy a látható pilléreken, mint a szavak mögötti, láthatatlan csendeken nyugszik.

A narratív terek, a próza világa talán még tágasabb betekintést enged ebbe a sajátos atmoszférájú alkotóműhelybe. Orosz István nagyregényei és esszéisztikus novellái alapos kutatómunkáról és a történelmi emlékezet iránti mély felelősségről tanúskodnak. A Sakkparti a szigeten című regénye például egyetlen, az 1908-as, Caprin lejátszott sakkpartit – Lenin és Bogdanov történelmi mérkőzését – teszi meg monumentális gondolatkísérlete kiindulópontjának. A cselekmény külső ideje a sakktáblán alig néhány lépésnyi gondolkodás csendje, ám ebbe a fojtott várakozásba az író képes beleszőni a teljes huszadik század eszmetörténeti hálózatát, a hatalom természetét és a történelem feloldhatatlan ellentmondásait. Dokumentarista hűség és fikció úgy simul egymásba, hogy a kettő határvonala észrevétlenül, szinte gótikus finomsággal oldódik fel.

Hasonlóan elmélyült vállalkozás a Páternoszter című regény, amely az ötvenes évek Magyarországának, a Rákosi-korszak fojtogató légkörének tárgyilagos, mégis elemelkedett látlelete.

A folyamatosan mozgó, de valójában egy helyben járó felvonó motívuma a diktatúra kilátástalanságának hibátlan allegóriája.

Orosz István több idősíkon keresztül vezeti a történetet, a múlt század közepétől egészen a rendszerváltozásig és napjainkig, sallangmentes, mégis mélyen emberi mondatokkal tárva fel az elhallgatások, az árulások és a generációkon átívelő traumák rétegeit. Prózája sűrű szövésű, kerüli a pátoszt; a feszültség magukból a precízen egymás mellé illesztett eseménytöredékekből bontakozik ki. S ugyanígy említhetnénk a Pótszarv vagy A követ és a fáraó című köteteit is, melyek mind egy-egy újabb ajtót nyitnak ebben az aprólékosan felépített, komoly szellemi építményben.

E gazdag alkotói utat szemlélve nem is lehetséges, s talán teljesen felesleges is kísérletet tenni az egyes megnyilatkozási formák szétválasztására, vagy bármiféle hierarchia felállítására. A grafikus, aki a perspektíva anomáliáit és az illúziók bomlását oly biztos kézzel ábrázolja, az íróként a nyelvben, a mondatok szerkezetében is ugyanezt a többdimenziós valóságot építi fel.

A ceruza és a toll egyazon megismerési folyamat eszközei,

a világ megértésére tett kísérlet párhuzamos formái, amelyek hol képpé, hol szöveggé sűrűsödnek.

A József Attila-díj odaítélése ennek a mívességgel és alázattal végzett, következetes irodalmi munkának a visszaigazolása. Olyan alkotói praxisé, amely nem a harsányságával, hanem a megfigyelés pontosságával, az arányérzékkel és a gondolat tisztaságával vívja ki az olvasók tiszteletét. Orosz István könyveit olvasva az az érzésünk támad, hogy a rohanó idő talán mégsem megfoghatatlan; ha megállítani nem tudjuk is, darabjaira szedhetjük, megvizsgálhatjuk, és a történetek által közelebb kerülhetünk a megértéséhez.

 

Nyitókép: Wikimedia Commons / Stekovics Gáspár