Tóth Erzsébet a csend és a hűség poétikáját képviseli.
Költészete évtizedek óta a „megérkezés” és a „maradás” drámáját rögzíti, távol a harsány irodalmi divatoktól. Pályakezdése a hetvenes évek vége óta egy olyan autonóm világot épített, amelyben a látvány és a látomás, a hétköznapi tárgyak és az ontológiai magány természetes egységben léteznek. Az ő lírája nem akar hódítani; helyette inkább hívogat, mint egy sötétedés után meggyújtott lámpás a pusztában.
Költői nyelvének ereje a fegyelemben rejlik.
Nála a szó nem díszítőelem, hanem súlya van, mint a földnek vagy a kőnek. Versei gyakran a hiány köré épülnek: az elvesztett tájak, a tovatűnt ifjúság és a létezés alapvető melankóliája szólal meg bennük, de soha nem öncélú panaszként. Inkább egyfajta sztoikus tudomásulvétel ez: a világ ilyen, s nekünk ebben a „szélfútta” rendben kell megtalálnunk a méltóságunkat.
A Kossuth-díj most egy olyan alkotót talált meg, aki a magyar líra legnemesebb hagyományait –
a nyugatosok intimitását és a népi szürrealizmus képgazdagságát – ötvözi egyetlen, összetéveszthetetlen hangon.
Tóth Erzsébetnél a természet nem díszlet, hanem sorsközösség; a fák, a vizek és a csillagok nála a lélek belső történéseinek tanúi. Ez a kitüntetés annak a hűségnek szól, amellyel a költőnő mindvégig kitartott saját belső iránytűje mellett, nem engedve a harsányság kísértésének.
Lackfi János egyszerre a nyelv zsonglőre és a lélek krónikása.
Ha Tóth Erzsébet a csend költője, akkor Lackfi János a hangé, a mozgásé és a szüntelen újjászületésé. Kevés olyan alkotója van a mai magyar irodalomnak, aki ennyire otthonosan mozogna a műfajok között: legyen szó gyerekversről, vaskos balladáról, regényről vagy éppen a közösségi média gyors reagálású posztjairól, Lackfi mindenhol ott van, és mindenhol érvényeset mond.
Az ő művészete a „nyelvi örömünnep” definíciója.
Nála a magyar nyelv egy végtelen játszótér, ahol a legarchaikusabb fordulatok simán megférnek a szlenggel vagy a technikai szakszavakkal. Ez a fajta demokratikus szemlélet tette őt az egyik legolvasottabb kortárs szerzővé: képes lebontani a falat az „elit kultúra” és a mindennapi olvasó között, anélkül, hogy közben feladná az esztétikai igényességet.
A Kossuth-díj Lackfi esetében nemcsak a technikai virtuozitást ismeri el,
hanem azt a mélyebb, spirituális réteget is, amely az ironikus felszín alatt húzódik. Versei mögött ott lüktet a hit, az életigenlés és a felismerés, hogy a szakralitás nemcsak a templomokban, hanem a konyhaasztal mellett vagy a buszon zötykölődve is jelen van. Lackfi János képes rámutatni a banálisban rejlő csodára, és ezzel visszaadni az olvasónak a rácsodálkozás képességét. A magyar irodalom ezzel a díjjal egy olyan polihisztort ünnepel, aki tanít, szórakoztat és provokál – mindezt a szeretet és a megértés nyelvén.
Bár stílusuk ellentétes pólusokat képvisel, közös bennük a magyar nyelv iránti alázat és az a verseikből látható rendíthetetlen meggyőződés, hogy az irodalom még mindig képes válaszokat adni a létezés legfontosabb kérdéseire.
A nyitóképen: Tóth Erzsébet és Lackfi János
Képforrás (balról jobbra): MMA és Thaler Tamás/Wikimedia Commons
