Vörösmarty Mihály, irodalmunk egyik legnagyobb alakja, a Szózat írója 225 éve született. Sebők Melindának, a Vörösmarty Társaság elnökének szavaival tisztelgünk előtte, amelyek a Nemzeti Örökség Intézete által a a költő sírjánál tartott, december elsejei megemlékezésen hangzottak el.

Bertha Zoltánt, az idén hetvenéves József Attila-díjas irodalomtörténészt a szintén ez évben nyolcvanéves Magyar Írószövetség örökös tagság címmel tüntette ki. Eme két évforduló kapcsán beszélgettem vele az Írószövetséggel való kapcsolatáról és a határon túli magyar irodalomhoz kötődő testes életművéről.

Megmondani nékik az igazat, ez volna a legkényelmesebb. Azt, hogy nincs. Hogy nem. Hogy odafönt, Bécsben, a félhomályos, topolyaborítású dolgozószobákban már minden eldőlt. Nem lehet jövője a magyarnak. Bármerre lépjen, bármibe fogjon: szégyenüljön meg, bevégezetlen maradjon az egész úgy, ahogy van.

Itt, a szőlőhegyek alatt a mélyben, a pincékben forr a must, többnyire már újborrá változott. Biblikus szavakkal új bor kerül a régi tömlőkbe.

Kovászföldét a térképen ne keresd. Valójában nem egy földrajzi hely, hanem egy szimpla állapot, mint a búbánat vagy a nosztalgia.

Fellinger Károly, többek között Forbáth Imre- és Arany Opus-díjas felvidéki magyar költő versei több tucat magyar nyelvű és külföldi lapban megjelentek. Könyveinek száma a százhoz közelít. Legutóbbi, Hétpecsétes szabadulás című kötetének megjelenése okán beszélgettünk vele.

Akartam játszani. Ez a vágyam és kísértésem követni fog egész életemben. Nekem nem volt szabad, csak mindent. Lesz „kis ház, kis kutya”, kis kálvária, kis feltámadás. Nem panaszkodhatok, megkapom én, ami egy kicsinek kijár. Mosolyban fürödtem, védtelenül, nincs visszanéző szomorkodás. Ott voltak a játékok, később a dolgok, a testek – megtehettem velük, amire emberférfi vágyik.

Azt akarom mondani, hogy a füvet jártam és a füvet néztem, de akkor a többit elhallgatom, eltagadom ‒ kezdi Szép Ernő az egyik tárcájában, mely az Október című kötetében szerepel, és mennyire igaza van!

Amikor megkapták, nem foglalkoztak vele. Félretették, el sem tudták képzelni, ki írhat nekik Ausztráliából. Ráadásul hagyományos levelet. A címzést biztosan kézzel. Még az is lehet, az egészet úgy. Gyanúsnak tűnt.

David Szalay Flesh (’hús’, ’test’) című regénye – melynek főszereplője a magyar István – nyerte idén az angolszász világ egyik legrangosabb kitüntetését, a Booker-díjat.

Ma is előttem van az az eldugott vidéki kis utca, amelynek könyvesboltjában annak idején, fiatal költő koromban megvásároltam A birodalom ezredesét. Már ott, a vendégség ideje alatt elkezdtem olvasni, s teljesen magába szippantott.

A cím önmagáért beszél: hogy van az, hogy mi, magyarok olyan kevéssé vagyunk boldogok, mikor máshol kevessebből élnek, mégis élvezik az életük? 

Különleges kiállítással tisztelegnek a 2024 januárjában elhunyt Ferdinandy György előtt a francia városban.

A Széphalom Könyvműhely az elmúlt három évtizedben folyamatosan adta ki Várkonyi Nándor hétezer (!) oldalas hagyatékából összeállított köteteit. Az életműsorozat idén a végéhez érkezett, az utolsó kötet bemutatóját Pécsett, szeptember 10-én tartották.

Gyerekkorom egyik legizgalmasabb emléke a vasrácsokkal körülkerített gimnázium épületében tett látogatásom volt. Szüleim vittek el a komor homlokzatú iskola falai közé, talán hogy a kollégáiknak bemutassanak, s mert valami nagyon fontosat akartak nekem megmutatni.

A szellem győzelmét mutatja fel az idén nyolcvanéves Magyar Írószövetség története. Mégis, a feladatunk, hogy megértessük: nélkülözhetetlen az irodalmi élet és az alkotók támogatása – Erős Kingával, a Magyar Írószövetség elnökével beszélgettünk.

Hogy fér el egy egész gyermek- és fiatalkor ebben a csíkos, ütött-kopott bevásárlószatyorban? Nézem az ajtórésben megbúvó, elkoszlott fülű jószágot: minden háztartásban van ilyen; csíkos tatyó, amiben szatyrokat tartunk, amelyekben újabb szatyrok bújnak meg. S azokban is újabbak, nagy ég, kész teremtéstörténet.

A temetői életnek minden csínját-bínját – mondhatni – belülről ismerte, de most mégsem tudta, mitévő legyen az urnával. Szindbád édesanyja szóban és írásban is úgy rendelkezett, hogy a fia vigye haza a hamvait, hogy továbbra is szeretetben együtt lehessenek.