Majk

Belépek a lakásba, és egy szép, faragott tükör
néz rám, én meg reá.
Egyetlen emléktárgyam keresztszüleimtől.
Valaha ott lógott majki lakásuk falán.
Ott, ahol századokkal korábban
kamalduli szerzetesek éltek némaságban.
Aztán jöttek az Esterházyak,
Majd az új állam…
S a tizenhét „cella” lakásokká lényegült át.
Itt élt a grófnő a kontesszel.
A majki egyszerű emberek a grófnőt
a hatvanas években is kegyelmes asszonynak
hívták.
Nyaranta ott láttam az unokákat is
a szerény világ díszletei között.
A majdani írót és focistát is.
És itt éltek keresztszüleim,
akiknek bodajki sírját most rendezzük
feleségemmel.
A halottak napi csönd előtt.
És jönnek a majki nyarak emlékei.
Vagány keresztapámmal, aki a Don-kanyarból jött
haza azután, hogy a gróf parádéskocsisa volt.
Hazajött a Dontól, miután feleségét
malenkij robotra használták barbár katonák.
Azóta sírba vitte titkait…
És keresztapámmal jártuk az erdőt, ettük a földi szamócát.
Mondta, hogy ezt meg ne tudja a keresztanyám,
hiszen mosatlan gyümölcsöt faltunk.
És tetszett a szomszéd lánya,
de nem mertem megmondani neki.
És esténként szállt az ének a tóparton.
Szállt, mint a mókus fönn a fán…
A kastély úttörőtábor volt.
Szép, majki nyarak!
Hol vagytok ma már?
Csak a tükör lóg szobám falán.
És rendezzük a sírt a bodajki temetőben.

 

És mit mond Bakonyi István?

 

Majk meg én

Azt olvasom, hogy a Komárom megyei Oroszlányhoz tartozó Majkon az egész Európában kuriózumnak számító épületegyüttes ma már teljes szépségében megújulva várja a látogatókat. Ez így van, és én is örülök neki. S ma már mintha a hajdani, némaságot fogadó kamalduli szerzetesek és remeték csöndje és légköre is visszaköltözött volna az ősi falak közé. Gyönyörű lett a kastély is, amely már Esterházyékat idézi.

Én azonban egy másik Majkra emlékszem. Kopott falakra, félig rom templomra, kifosztott kastélyra és hajdan történt dolgokra, letűnt időkre. A hatvanas évekre. Akkor több nyáron nyaraltam keresztszüleimnél. Minderről is szól a mellékelt írásom, „versfélém”. Tulajdonképpen abban megírtam a lényeget.

És emlékszem a grófnőre és testvérére, a konteszre. Éppoly szerény körülmények között éltek, mint azok az oroszlányi bányászok vagy egyéb kétkezi munkások, akik akkor ott, a hajdani épületekben jutottak lakáshoz a háború után. És emlékszem a fiúkra, akik közül az egyik, Péter nagy író, a másik, Márton nagy labdarúgó lett.
A maguk területén válogatottak. Ők is ott nyaraltak a nagymamánál a hatvanas években. A Harmonia caelestis című regény több epizódja itt játszódik. Később – már felnőttkorunkban – az íróval föl is elevenítettük a hajdani majki nyarakat.

S ezekhez a nyarakhoz hozzátartozott az is, hogy a kastélyban úttörők táboroztak. A közeli tó partján esténkét a tűz mellett szállt az énekük. Mint a mókus fenn a fán…

Majkra nem vitt se busz, se vonat akkor. Kecskéden szálltunk le a vonatról, keresztapám már várt bennünket kerékpárjával, s onnan a repülőtéren át gyalogoltunk a házig, ahol fehér kötényben keresztmama állt a kapuban, aki akkorra már elkészítette életem legjobb húslevesét.

Igen, a húsleves illata, a tiszta erdei levegő, a kis udvarra kihallatszott például Mozart zenéje a rádióból, a madarak éneke, kamaszkorom néhány nyűgje, az irányomban tanúsított féltés, vagy éppen vagány keresztapám huncut mosolya… Szóval, Majk most is ez nekem. Bár a mai látvány elegánsabb, de álmaimban néha ezek a villanások jelennek meg.

*

Magam számára is meglepetés, hogy néhány éve – ahogy nevezni szoktam – versféléket is írok. Nem mondom, voltak ennek előzményei, hiszen ki nem ír verset. Vagy legalábbis ki nem próbálkozik vele.

Gimnazista voltam még, és én is próbálkoztam. Ám csak egyetlen ember láthatta: anyám. Aztán más idők jöttek, s akik ismernek, tudják, mivel foglalkoztam és foglalkozom az irodalmon belül. Aztán néhány évvel ezelőtt megérintett valami, ami ezen különös szövegekben látott napvilágot. Persze voltak korábban is, elsősorban szigorúan magánjellegű írások, de a nyilvánosságra nem gondoltam velük kapcsolatban. Feleségem biztatására az újabb írásokat szűkebb baráti körben felolvastam, és ez az este folyamatot indított el. Költőbarátaim biztattak. Álljon itt a nevük! Péntek Imre, Gál Csaba, Szegedi Kovács György, Gellén-Miklós Gábor, Bokros Judit és a képzőművész Pék Eszter Anna. Később Iancu Laurától is kaptam szép szavakat.
És küldtem versféléket lapoknak, online és printpublikációk lettek belőlük. Új Forrás, Országút, Vár Ucca Műhely, Partium, Opus, Magyar Múzsa, Vár, Agria, Irodalmi Jelen, Aracs stb. És egy kötet Galamb a járdán címmel a Hungarovox Kiadónál.

Nem, nem tartom maga költőnek. Inkább egyfajta szép szellemi kirándulás részese vagyok. Közben írok tanulmányokat, köteteket, kritikákat. S milyen érdekes, hogy 1998 óta vezetett naplóm (nap-lom) vagy fél évvel ezelőtt lezárult. Nem írom tovább. Helyette jöttek a versfélék. Múltról, gyerekkorról, régi emlékekről, mai pillanatokról, reményről, háborúról, békéről, hitről, természetről, művészi élményekről, szerelemről, az idő fogyásáról. Titkokról is persze, magamról hasonlóképpen.

Nyilvánvaló, hogy azok a költők is hatottak rám, akikkel az elmúlt fél évszázadban foglalkoztam. Igen, idén lesz ötven éve, hogy a pécsi Jelenkorban megjelent első folyóirat-publikációm Serfőző Simonról. Azóta majd ezer írás. Negyvennégy kötet. Lehet, hogy sok, de nem a szám az érdekes.
És a kérdés: vajon mi az érdekes?

 

Nyitókép: Az Esterházy kastély park felőli homlokzata. Fortepan / Gyöngyi