Nem tervezek harmincöt fokban tekerni. Ám mire szerencsésen leszállok a buszról Nagyvárad félreeső pályaudvarán, rekkenő hőség fogad. Gyors átpakolás: a hátamról egy kisebb csomag a biciklitáskába kerül, majd telefont rögzítek a kormányra, hogy mutassa az utat. Kis naptej, néhány korty víz, aztán irány egy ligetes park, hogy átvészeljem a legdurvább meleget.
Tudomásom szerint 1944. szeptember végén tizennyolc fokot mértek Nagyváradon, amikor Dédapám egy veszélyekkel teli hét után begurult a városba. Velem ellentétben ő nem egy újonnan átadott bicikliutat jött kipróbálni: ő az életéért, a családjáért, a jövőjükért tekert. Dédapám bicikliútja ugyanis Kolozsvár és Cegléd között zajlott a második világháború végén, a román és a szovjet előrenyomulás közepette. Nem kedvtelésből választotta e közlekedési módot: a síneket már rég felrobbantották, így ez maradt az egyetlen esélye, hogy megtalálja a családját, akik az utolsó vonattal hagyták el Erdélyt.
„A zajos, kamionokkal szegélyezett autópálya mellett….”
Dédapa legendás Weiss Manfréd-féle biciklijén én is ültem, még egész apró koromban. Máig élénken emlékszem a balatoni reggelekre, amikor szikrázó napsütésben kimért léptekkel kitolta a kerékpárt, felültetett maga elé a keskeny gyerekülésre, és eltekertünk a sarki ábécébe. Halála után nemigen használtuk a túlélő bringát, sokáig ott állt a régi nyaraló kis faházának döntve, míg szét nem szerelte a család. Ennek a biciklinek, a csillogó acélnak az emléke sosem veszett ki a fantáziámból, újra és újra elképzeltem, hogy Dédapa helyében hogyan tekertem volna a felrobbantott sínek árnyékában; terveztem, hogy egyszer magam is átgurulok a határon. Így aztán amikor 2023 végén megtudtam, hogy átadták a Debrecen–Nagyvárad bicikliutat, elhatároztam, hogy végigtekerek rajta.
Tisztában voltam vele, hogy Dédapám részben másfelé haladt, egészen más körülmények között, de reméltem, a táj, a bukkanók és síkok közelebb hozzák legendássá nemesedő alakját. Gondolatban összeraktam hát a régi Weiss Manfréd-csodát, és nekivágtam az útnak.
Dédapa útja háromszázhuszonkét kilométer volt. Az én útvonalam hetvenkilenc kilométer. Így múlik el a világ dicsősége.
A buszmegállótól balra fordulva sima városi utakon tekerek, óvatosan a parkoló járművek közelében. Bő húsz perc alatt sikeresen elérem a Parcul Libertății területét, ahol egy takaros kávézóban kötök ki. Az árak egy hajszállal olcsóbbak, mint Budapesten, és ez igencsak kellemes meglepetés. Még csak három óra – két órát várnom kell, amíg ki merek menni a napra, minimalizálva a leégés kockázatát. Hogy gyorsabban teljen az idő, kávét iszom, olvasni kezdek, de folyton a múlt árnyain gondolkodom.
Vannak egészen síma utak is...
Dédapa: kaptál habos-keserű kávét, olvastál-e te is azon az árnyékos szeptemberi délutánon? Kimerült lehettél, a feneked mint egy széktámla, nyakszirteden többnapos kosz – miután végigtekertél a Királyhágó emelkedőin. Lakott itt egy távolabbi ismerősöd, bizonyára megszálltál nála éjszakára. Megborotválkoztál, mert ki nem állhattad, ha egy férfi rendezetlen. Meséltél neki a három pici gyerekedről, akik az utolsó vonattal elindultak Cegléd felé, s akikről azóta semmit nem hallottál. Meséltél neki a hátrahagyott polgári házról. A pincében maradt almákról. Az alma illatáról, melyet az amerikai bombázások közepette szívtatok magatokba. Majd elővetted a hegedűt, amin nekem is játszottál – gyerekfejjel csak félig figyeltem, ahogy kilencvenéves ujjaiddal fogod le a húrokat. Megy a gőzös Kanizsára. Ezt játszottad nekem, dúdoltad is közben. Elképzelem, hogy ez a hegedűszó azon a sötét és bizonytalan délutánon magába sűrítette az európai szellem minden kétségbeesését.
Ahogy elindulok, kisebb szellő támad, a hőmérő már csak harminckét fokot mutat – ez egész elviselhető. A városból kifelé vezető hivatalos bicikliút rendezett, ráadásul a gyönyörű Körös-parton vezet végig. Elhaladok egy játszótér mellett: az egyik kamasz nagyot rúg a labdába, mely épp előttem pattan fel, majd legurul a töltésen és a folyóban landol. Egy aluljáróhoz érve óvatosan kikerülök egy babakocsit toló lányt, aki utánam kiált magyarul – milyen szép vagy! Elsőre azt hiszem, szórakozik velem: nem szokásom ilyen bókokat kapni. Aztán megnyugtatom magam: bizonyára a vörös sisak, a bő fehér ing (napvédő formula) és kék biciklim együttes hatása váltja ki a hangrobbanást. Vagy nem. Mindegy is: ahogy haladok, a barátságos belvárost egyre kopárabb külvárosi szürkeség váltja fel.
Nem, ez nem kerékpár, de mégis itt van
A zajos, kamionokkal szegélyezett autópálya mellett akadályba ütközöm. A teljes bicikliút feltúrás alatt – nagy munkagépek állják el az utam, szinte tankszerűen magasodnak fölém. Így kénytelen vagyok két kilométert a dübörgő, nyugatra tartó forgalom mellett tekerni, vigyázva, hogy egy-két üvegszilánk meg ne vágja a kereket.
Dédapa: bárcsak el tudnád mondani, mit láttál pontosan, milyen kétségek és feszültségek között hagytad el a várost. Úgy képzelem, szikkadt csendben suhantál a fehér vályogházak között – hallgatag, bedeszkázott épületek, kóbor kutyák búcsúztak tőled. Úgy képzelem, szinte némán pedáloztál a szürkületben – hogy ne legyél feltűnő, ne lássanak meg. Hiszen harminckilenc éves voltál, erős férfi, és hiába volt minisztériumi felmentésed: ilyen feszült időszakban a puska minden mozgó alakra lő. Sűrű szemöldököd összeráncoltad, a féket csak puhán húztad meg, hogy csikorgó hangja ne áruljon el. Gurultál.
Egy MOL benzinkutat elhagyva ismét biciklisávon haladok, fölöttem magas, vezetéktől borzas pózna suhan el. Nagyjából egy óra alatt elérem Ártándot. A határátkelő kihalt, és a beton erősen repedezett. Egyetlen ember sem mozdul, ahogy a biciklivel átsuhanok a nyitott sorompók között. Csak megannyi piros, behajtani tilos tábla figyeli a mozgásom: úgy sorakoznak egymás mellett, mint a tortadíszek.
Dédapa óvatosan hagyta el Ártándot, ezen a szakaszon tolta a biciklit. Az utolsó elhagyott ház oldalában hosszan figyelte a neszeket, sokáig nem indult el, mert a nyíltabb terepen bármi történhetett. A vállát húzta a hátizsák kemény pántja, az inge alatt a bőrébe, mint egy tetoválás, beleégett a nyoma.
A magyar határt átlépve régi, kopott és sokat használt útvonal tűnik fel előttem. Ez még nem a klasszikus biciklis sztráda: leválasztott, aszfaltozott mellékút hangulatát kelti, amelyet részben benőtt már a moha. A következő állomás, egyben szállásom helye, Berettyóújfalu. A távolság huszonkét kilométer.
Zizeg a kukoricás. A nap éles-hosszú árnyékot rajzol egy magára hagyott, kiszáradt fának. Előttem az alföldi síkság terül széjjel. Mintha a horizonton feltűnő néhány apró fa nemigen akarna közelebb kerülni, mintha gereblyével tolnám őket magam előtt.
Dédapa ezt a távot nálam lassabban tette meg – bizonyára rendre mellék-, illetve földutakon haladt. Tisztán látom magam előtt a kényelmetlen ülésen görnyedő alakját, ahogy a bukkanók és fűcsomók között egyensúlyoz. Hogy kicsit átéljem a helyzetét, letérek a hivatalos szakaszról, és egy darabig kukoricás mellett tekerek, kavicsos, felszántott terepen.
Mezőpeterdnél egy faluvégi fogadónál szállok le inni. Mögöttem munkások söröznek, integetnek, hogy nyugodtan húzzak le velük valamit. Rázom a fejem, annak nem lenne szép vége. Jó szerencsét kívánnak, kicsit csalódottan néznek utánam, kicsit csalódottan tekerek: sosem tudom meg, milyen a mezőpeterdi sör izzadt háttal fogyasztva.
Szénabálák balra. Jobbra a teljes nyugati forgalom suhan el. A messziben tehenek legelésznek. Egy robogó tűnik fel, idős-kendős nő vezeti, olyan lassan pöfékel alatta a jármű, hogy szinte gyalog utol lehetne érni.
Berettyószentmárton határában történelmi formák fogadnak. A lemenő nap narancsos ködbe burkolja az alföldi falut, mely mintha csak ezekre az árnyalatokra várt volna, hogy elnyerje valódi alakját. Roskadozó kis kutak, százéves házfalak, romos templomtorony fogad. Frissül az idő: szaladó, fiatal nevetés hangja az egyik kertben: ez már Berettyóújfalu.
Miközben frissen mosott huzatra hajtom a fejem, arra gondolok, hogy Dédapa olykor lövészárokban aludt. Elmondása szerint volt, hogy halottnak tettette magát, hogy ne kapják el az átvonuló román csapatok. Szinte elfog az érzés, hogy lefeküdjek a macska mellé a felújított parasztház udvarára, hogy közelebb legyek az eredeti út élményéhez. Szinte.
Idilli táj és hosszabbodó árnyékok a kavicsos úton
Dédapa útja Berettyóújfalu után nyugatra vette az irányt, Szolnok felé, majd onnan tovább apósa házához, Ceglédre, ahol reményei szerint várta a család. Az én utam itt leválik az övéről, északnak megyek, tovább az újonnan átadott Nagyvárad–Debrecen vonalon. Korán indulok, hogy az erős meleg előtt érkezzem meg.
A biciklisáv itt egészen megváltozik: olyan tiszta és sima a beton, hogy azt hiszem, valami folyadék csillog rajta. Olyan minőségi itt a terep, hogy egy kezdő korcsolyázó is vígan gyakorolhatna rajta. Sáránd után a jelzés átvezet Mikepércs belső terein, ahol egyszerűen eltűnnek a sávok, a felfestés alig mutatkozik. Mint a Mary Poppinsban, amikor az eső elmossa a krétarajzokat, az út foltos, széjjelsikált felületnek tűnik. Ide-oda tekergek egy játszótér mellett, a reggeli családok csodálkozva nézik a bukó-
sisakos alakot, aki hol felbukkan, hol eltűnik egy újabb utcában.
Debrecen felé már nincs több elágazás, sem meglepő fordulat. Jön egy erősebb emelkedő, egy felüljáró, és felbukkan a vonatállomás. Itt a vége.
Dédapa is megérkezett épségben. Látom magam előtt, ahogy feltűnik az alföldi falu határában, porosan, ápolatlanul, kétségektől gyötörve. A Ceglédet jelző táblánál lassít: vajon élnek, nem esett bajuk a hazafelé vezető úton? Látom, ahogy Dédmama észreveszi az ablakból a szakadt alakot, felismeri a bicikli fémes csillogását, és szalad felé, lisztes kezét a kötényébe törli. És ahogy elkapja a földet érő alakot, poros ölelésük közben feldől a bicikli, forognak a kerekek a levegőben. Nemhiába imádkoztunk a Jóistennek – mondogatta később Dédmama, amikor felidézte ezt a pillanatot.
Nem azt láttam, amit ő látott, már nem azt a levegőt szívtam, ami őt éltette – de remélem, valamilyen formában velem tartott ezen a rövid, szimbolikus tekerésen. Valószínű, tetszett volna neki, hogy immár a határ mindkét oldalán egyformán gurulnak a kerekek, nincs sziréna, tankok dübörgése sem fenyeget. Szép volna, ha ez az út a jövőben fontosabb szimbólummá válna a két ország, a két város közötti párbeszédben. Bizonyára Dédapa is örömmel teljesítené, bár lehet, hogy ő inkább szeptemberben, a nagy hőség után indulna el. Megvan az ember ész nélkül is – legyintene somolyogva, látva izzadt, vigyorgó fejem a debreceni napfényben.•
A szerző képei, az ő engedélyével.
