Eljár
Esténként a folyóhoz lépek,
nem sejtve, a sodrás előttem mire képes,
és hideg-e az áram, a kavicsoknak érdes
széle volna, mennyire mély ott, ahová állok,
és ha már a térd fölé ér, az erejével vajon elsodorna,
meg a szokásos, az élettanok, a bemeneti hőfok,
hogy a táskából majd valahogy ruhát váltok,
egészséges-e épp most a merülés,
ha látom is a végét, és a túlparton jó a lángos,
de ahhoz mennyiből kéne kijönni, nem világos,
meg kell vízhatlan tok is a telefonhoz.
Az egész hordaléka, hogy feljön álmomban a folyó,
a harmadikon, az ágyban én, bugyogó légszomjjal, beleébredek
a privát, szakrális szennyvízbe, kapálózom, húzódom össze, hát nem jó.
Reggel ülök az asztalnál, és a csapból eresztek vizet,
te is kérsz a sárgába, de valamiért – a tenger lehet – a kéket töltöm neked tele,
megvannak pedig a választott plasztikpoharak, amiket ivás előtt én nem tisztázok le,
mert szerintem vizet vízzel folyton összemosni felesleges.
Egyek vagyunk a két fekete konyhaszékkel. Ülünk a Dunától légvonalban ezer méterre,
folyik rólunk a sós víz, mindjárt ruhacsere,
forró meleg, éjjel sem aludtunk túl jól,
tervezzük is, hogy most már megmártózunk, ha a melegben elérünk végre a gátra,
de legalábbis befizetünk a légvonalban ezer méterre folyó egyik strandjára, aminek
álombéli, megjegyezhetetlen neve van. Gyakrabban járjunk a vízre, gurgulázok a pohárba,
te meg felállsz és mész tusolni, hajat is mosol, meg a drága naptej,
hogy az édes, hűs folyóba már megmosakodva és felkenve lépjünk, ahogy azt kell.
Hitvallás
A régi barátoktól eltávolodtam.
Mostanság nem létesítek se régi, se új kapcsolatokat.
Ma ülök, és elmélkedem magamban,
a barátság gyakorlati megvalósítása érdekel, visszamenőleg,
hogy mi működtette valójában. A felelőtlenségem,
a felületességünk vagy éppen mélységeink közös halmaza,
a párhuzamosok távolsága, az elme fekete lyukként viselkedő
térgörbítése, a véletlenszerű összeívelés utólagos magyarázkodása,
hogy igen, te vagy, mert neked kell lenni, nekünk ez egy hit,
erre keresztet vethetünk. A barátság mint odaadás?
A hiteles pillanat, a káoszból megformált rend,
szóval, hogy te és én, ha valaki, akkor mi, a barátok,
és majd egymás szomszédságában építünk házakat, és a nők,
meg a gyerekek, de mi úgyis átjárunk inni, súlyt emelni, de főleg elmélkedni
az egészről, mármint ugyanarról, a triviális és ezért folyamatosan
ismétlődő hülyeségekről körülöttünk, a fordulatokról, és hogy mi mennyivel okosabban,
hát persze, hogy azoknál és náluk és felőlük pláne fényévekre lenni.
A barátok elkallódnak. Vagy én állok vesztésre.
Úgy eszembe jutnának, annyira találkoznék valakivel,
vagy ha lenne lehetőségem és kedvem, főleg kedvem és időm,
de hát az idő forgó imahenger.
Mégis a hiányok. A mersz, és a vonal másik végén a hajlandóság,
a manuálisan felvett kapcsolatok.
Belátom, befejeződtek a mondatok, a nyíltak is mennek félre,
hogy lehetek úgy el magammal, ha velük még ez a magány is többet érne.
És mit mond Székelyhidi Zsolt?
az Eljárról:
A vers János evangéliumában a Jézus a vízen jár című szakaszra reflektál. Egy belső monológ, ahol az önmagában is bizonytalan beszélő fél bemenni a vízbe (a vízen, vízben járni), kétségek gyötrik. A halál gondolata, a belefulladás veszélye és a túloldal (túlvilág?) hétköznapi kérdései (éhség, pénz) egyszerre félelmetes álomképpé változnak, ahol a harmadik emeleti ágyat önti el a víz (vagy a rémálom miatt vizesre izzad a vers szereplője), és a szakrális szennyvíz behatol a privát térbe, így a jézusi csodatétel helyett egy szinte apokaliptikus vízió bontakozik ki az ébredés pillanatában. Reggel, az ébrenlét idején a víz megszelídül, még ha nem is tűnik el, mindig az életünk része marad, hiszen innunk kell, hogy életben maradjunk, a tiszta víz létfontosságú. A zárlatban a nyári forróság kényszere miatt egy tisztálkodási rítus veszi kezdetét, ahol a vers szereplői előbb mossák le magukat (zuhanyoznak), és felkészülnek a megmártózásra, mert a folyó, a természetes víz sajnos nem jelent feltétlenül megtisztulást.
A Hitvallásról:
A vers János evangéliumában a Péter hitvallása című szakaszra alapozva azt a fonák helyzetet próbálja körbejárni, vajon hogyan érezhetjük magunkat itt és most, a való életben, ha a fiatalkori, látszólag „sziklára épülő”, szilárd baráti és közösségi kapcsolataink már nem működnek, ha nem sikerült megvalósítani, vagy nem úgy, azt a gyerekkori álmunkat, hogy egykori barátainkat örökre mellettünk tudjuk. A vers a kudarc megvallása, és az idevezető okok boncolgatása, felfejtése. Míg Jézust az evangéliumban Péter apostol messiásnak nevezi, ebben a versben a beszélő képletesen szólva keresztet vethet a fiatalkori meggyőződéseire, mondjuk ki: saját hitére, hogy egybe tudja tartani a baráti közösséget. A fiúbarátság utópia, ami az egyedüllét felől érthető meg igazán.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)
