Költői útja a fiatalság robbanékony energiáitól és a népköltészetben gyökerező képiségtől, ritmikai változatosságtól az egyre mélyebb gondolatiság felé vezet.

Már 1969-ben, az Elérhetetlen föld című antológiában megjelent versciklusával, majd első verseskönyvével (Gazdátlan évszak, 1970) felhívta magára a pályatársak figyelmét. A kor magyar irodalmának egyik kiemelkedő alakja, Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő így jellemezte az induló fiatalt: „Képei, vers-lényei, vers-létezői pontosak, színesek, eredendő színükben és alakjaikban jelentkeznek, szinte szagolhatók és tapinthatók, mint a természet létezői. Világa: ez a kalász és trágya és csont és napfény és gyötrelem és bánat és bor és temető-illatú ország, világa: ez a pusztulásból és megváltó-lázból, tunyaságból és tűz-akaratból szőtt halálgubancú vad történelem, hite: az új-akarás, a türelmetlen és lobogó holnap-várás, emlékezete: költészetünk szent árnyéka…” Ezek a sorok nem csak a pályakezdő Kiss Benedek verseit jellemzik találóan, hanem szinte váteszi megérzéssel írják le költészetének a későbbi évtizedek során kiteljesedett karakterét is: kordivatoktól független eredetiségét, azt a hiteles szenvedélyt, amellyel személyes életútját is történelmünk szövetébe szőve élte meg.

Kiss Benedek a Kiskunságból indult, 1943. március 19-én született Akasztón és a kezdetektől magától értetődően érezte sajátjának nagy földije, Petőfi Sándor örökségét. Költői lendülete, szülőföldjéhez való kötődése, a természeti képek ihletett használata, szerelmes verseinek bensőséges derűje, őszintesége és lélektani hitelessége, a modern kor kibicsaklott jelenségeinek, a történelem véres fordulatainak, a világháborúk, országvesztések tragédiáinak, katasztrófajelenségeinek fájdalmas és kritikus rajza mind Petőfi költői alkatával rokonítják, noha sohasem utánozta őt, nem vette kölcsön Petőfi dikcióját, sem költői eszközeit.

Életútja nem bővelkedett kalandokban:

házassága révén került a budai Királyhágó-tér környékére, ahol haláláig élt. Szülőföldjéhez és a Balaton-felvidékhez, a tanúhegyek különleges szépségéhez erős szálakkal kötődött. Szentgyörgy-hegyen vett kis szőlőbirtokot, apró, patinás présházzal és pincével, abban bízva, hogy családja megélhetését a gyengén jövedelmező költői honoráriumok mellett legendás badacsonyi borok készítésével is kiegészítheti. De nem csak kitűnő borokat, hanem gyönyörű verseket is termett ez a meghitt természeti környezet: a munkával és szemlélődéssel eltöltött hónapok hozzájárultak Kiss Benedek költői kiteljesedéséhez. „Ülök a bazalthegy alatt, / a szőlőkacsok meginganak, / elnézem sárkányrepülők röptét, / felhajtok egy-egy poharat, / csapkodván a szúnyogokat, / s körülbozsog a végtelen lét, / lepkék, muslincák rajzanak, / leszáll a csillaggal kivert ég, / s mint merengő muralovakat, / ha súlyosan dobbantanak, / hallgatom nagy diófák csendjét – / hallgatom szívdobogásomat” – írja a szőlőhegyi mindennapok ihlette Nyáresti delírium című emelkedett hangú, derűtől áthatott nagy versében.

A bolgár költészet és Bulgária szintén élethosszan magához kötötte Kiss Benedeket. Nagy László örökségeként, Rózsa Endrével, Utassy Józseffel közös vállalásként segített ablakot nyitni a folklórral szoros kapcsolatot ápoló kortárs bolgár költészet modernitására, a magyar líra XX. századi törekvéseivel való rokonságára. Elsajátítva a nyelvet több mesekönyvet és kitűnő kortárs költők verseiből szerkesztett és lefordított versantológiát tett le a magyar olvasók asztalára.

Lírájában megszólal veszteségeink fájdalma:

sok évtized elhallgatott valóságát, a magyarság kibeszéletlen sorskérdéseit állítja szembe a politika hazugságaival és tabuival. Sorsába fogadja a közelmúlt és a jelen történelmének áldozatait: „Egy azok közül, kiket megrugdostak, / leköpdöstek, szívig aláztak, mert szülőföldjükön / anyanyelven merészeltek szólni – / én is lehettem volna. // Aki eltűnt a Gulág mocsarában, / akit meglőttek Novoszibirszk alatt, / akinek a kóterben a pribékek / szájába hugyoztak – / én is lehettem volna” – írja Litánia című versében. Keserűen éli meg a nemes ügyek, az emberi értékek háttérbe szorulását, nem akar beletörődni a költészet leértékelődésébe: „Az éneket, jaj, emberek, / ne hagyjuk magunkból kiölni! / Pórias kicsit, meglehet, / de dallam nélkül / nem lehet élni. // Halni sem lehet – lelkeim, / a dallam ti magatok vagytok! / Vagy jöjjön el az őrület, / s némuljanak meg / a harangok?…” (Sziréna-üvöltésben)

Modernitáskritikája a „katasztrófaversek” ciklusában teljesedik ki,

a Mammon-imádó, háborúkkal terhelt, baljós mából tekint előre, a bizonytalan jövőbe. Nem a kívülálló hangja ez, hanem a tévutakat, mérlegelés és részvét nélküli romboló szándékokat felismerő intellektus éleslátása, közös emberi sorsunk iránti aggodalma: „…nekünk semmi nem elég, / menekítenénk már csodálatos génjeinket / a Marsra, menekítenénk / meggyötört magunkat az űrbe, / kik hittük, istenek vagyunk, / pedig csak technicizált nyomoroncai az időnek, / zsigerek tupírozott bohócai, / futnánk már magunk elől, / akiknek álmaink voltak s szerettünk volna / fénylő emberi dinasztiát alapítani e Földön…” (A történelem, mint végrehajtó). A kor életellenes, torz szellemi irányzataival és divatjaival viaskodva nemegyszer kérleli Istent a fenyegető jövő elhárítására: „Irgalmazz, Uram, s ne csak az én / poharamba töltsd a véred! / Istenem, / könyörülj / népemen és nememen – / nem akar ismerni Téged!” A teremtésben megnyilatkozó isteni nagylelkűséget állítja szembe az ember elbizakodott erőszakosságával: „Világod megérett a pusztulásra, / s ezt legjobban Te tudod, Uram. / Én nem vagyok jó árulásra – / ne nézz rám olyan borúsan.  // Szétszedünk mindent s összerakunk, / de nem tudjuk megérteni, / hogy mindenek közepén nem mi vagyunk, / s szétverünk mindent, mi isteni… // De mintha süppedős lápon járnánk, / szenzitív, kifinomult hordák, / bosszúvággyal s gőggel teli, / s szétverünk mindent, mi isteni.” (Szenzitív hordák)

Késői korszakának számos gyönyörű istenes verse között a Betlehem örök föltámadása címűt akár hitvallásaként, ránk hagyott vigaszaként is olvashatjuk:

„Bennem él az Isten, / és én a Nagy Istenben élek. / Nem futok már előle, / sem utána, / csak ha fáj, vérzek. // De annyira nem is fáj, sokaknak / sokkal nagyobb sebek fájnak. / Hirdetem Őt, hírelem Őt, / Alleluja, / minden testi-lelki világnak. // Megtöretünk, hisz ő is megtöretett, / nyögjük, hogy mért hagytál el engem. / S ő akkor biccent és mindig / újjászületik értünk / az örök Betlehemben.”

Kiss Benedek lírája, önéletrajzi prózája, műfordítói munkássága a kortárs magyar irodalom legjava eredményeihez tartozik. Nyelvi ereje, sokszínű és energikus versépítkezése bizonyítja, hogy költészetünk képes megörökíteni mai világunk bonyolultságát, képes megmutatni azt az információáradat által eltorlaszolt utat, amely a teremtett világhoz, az életet megtartó értékekhez vezet. Távozásának veszteségét csak ennek a páratlanul gazdag életműnek a magyar irodalmi nyilvánosságba, oktatásba való beemelése, igényes recepciója ellensúlyozhatja. Megemlékezésünket zárjuk A nemlét felé című versének soraival: „Most jól esik lelkembe néznem, / vagy oda se, csak magam elé. / Mert Istenben van, érzem, részem, / most bársony nyugalmam az övé. // Most jól esik lelkembe néznem, / s zúdulnom a nemlét felé.”

 

A nyitóképet az MMA engedélyével közöljük.