hommage a’ Marina Abramović
könnyben ázó szemek arcok
arcok leírhatatlan vonásokkal
arcok fájdalomban
keskenyebb és tágabb
szemrések mandulái
olvashatatlan zárt
arcokon mutatják
kiáltják világgá mégis
az eltérő akarásokat a bentben
a neurózisok kiülnek a tekintetekbe
homlokok verejtékgyöngyei
ezerszemű pókfejeken
kitáguló orrcimpák
készülődése elrugaszkodásra
ismeretlen ismerősbe
még titkokat visszatartó
összepréselt ajkak
mosolyra most nyíló ajkak
hogy jelezzék az ébredő derűt
az elengednivalók elengedését
vagy végsőkig palástoljanak
valamit ami elől már
nincs hova menekülni
mert nem kívülről támad
a szocialista nő puszta test
vége a test pusztasága
énekelt harci imára
önostorozás a penitencia
a hát lángolása jégtömbök
keresztjét olvasztja
könnyek keverednek
feloldozás vizével
s a kínszenvedés útjának
végén a fehér zászló
nézem ahogy kínlódva
reszketve hétrét görnyedve
a görbe furkósbotra köti
hogy majd meglengethesse kissé
szalagjait visszahajtja
e két hurkot húzza egymásba
a rúd végén és közepén
itt egy végsőkig elcsigázott nő
pőrén csatakosan véresen remegve
én meg egy új masnikötést
tanulok tőle
ahogy még sohasem láttam
a szűk ajtórésben egy férfi és egy nő
anyaszült meztelen állnak egymással szemben
s túlsó szobába csak kettejük között vezet út
az önkéntelenség másodperceiben
a gondolataim tiszták és pillanatra készek
a férfi felé fordulva lépek át a résen
az történik amire számítottam
a sliccemen keresztül összeérünk
de ez nem az ő irányába való választás
hanem a nő kímélete és a magamé is
ha már nem lehet hogy ne tűnjön valahogy
akkor vállalva a kontaminációt
tűnjön úgy inkább hogy
a magam neméhez vonzódom
mintsem felmerüljön a gyanú
ha csak bennem azt sem megengedve
hogy kihasználom a lehetőséget
egy ingyen dörgölőzésre
vannak helyzetek úgy látszik
mikor az adott lehetőségek közül
hátat fordítani valakinek
kétségek között is kétségtelenül
a nagyobb tisztelet jele
két nő találkozik
az egyik tíz éve utcanő
a másik tíz éve művész
megbeszélik hogy
szerepet cserélnek
az egyik megy a performanszra
a másik beül az üvegkalickába
hogy mi történik aztán az
mindegyikük saját felelőssége
ha bárki azt hinné hogy ez
nem történik meg vele és
mindannyiunkkal nap mint nap
az semmit sem tud a világról
legkevésbé önmagáról
jegyzetelek a performanszon
a telefonomba pötyögöm a betűket
nem lehet mondja a szekrény felvigyázó
de én csak jegyzetelek nem fotózom
rakjam el de azonnal mutatom
mondom nem fotó jegyzet megnézheti
ne szórakozzak és kifeszíti magát
egyik kezemmel mintha farzsebre dugnám
a másikkal a másik oldalon előhúzom
a telefonomat látom hogy vörösödik
csárli cseplin jut eszembe hirtelen
veszélyes pillanatok akkor is azonnal
rakjam el ne szórakozzak vele
what you are doing is not enforcing rules
but merely demonstrating dominance and
controlling power f.ck you – this is my
contribution to all of these –
and you may beat me to death now
if you feel like it do not hesitate and recreate
what this performance is about and against
És mit gondolt Ludvigh Károly?
Abramović már korábban is nagy hatással volt rám, viszonylag tájékozott vagyok a dolgaiban, és amellett, hogy személyesen is mélyen érint, egy ideje már készülök egy hosszabb esszét írni róla – a szokásostól eltérő elemző vizsgálattal. Mindazonáltal, mint azt, gondolom, észrevette az olvasó, ez nem egy esszévers, még ha emlékeztet is arra.
Az hommage fogadtatásáért az Országút részéről külön is izgultam, de végül a dupla vagy semmit játszottam meg. A lap közel áll hozzám, így azt képzeltem, hogy ha az hommage-t elvetik, akkor vele – lehetséges szerzőként – a lapot is elveszítem; nem annyira verselőként, mint inkább más műfajban publikálóként. A szöveg viszont annyira szívből jött, hogy miután megláttam és elolvastam Jankó Judit írását, nem sokat latolgattam.
Nyitókép: Marina Abramović – Maria Callas 7 halála (forrás: Wikimedia Commons)
