És persze Majoros Sándor legújabb regényében, A macskamúmia meg a többiek című eposzban, ahol majdnem minden szereplő a saját valóságos nevén szerepel, sőt, a szerző időnként a valódi hősök bizonyos jellemvonását vagy éppen foglalkozásukat is megtartotta, beemelte a műbe, melyben ő maga is szerepel, s hogy is másképpen, mint idősödő íróként. Erről és jövőbeli terveiről beszélgettünk az író Donáti utcai lakásán, amely mint helyszín szintén beleíródott a regénybe.

•Honnan ez a gondolat, hogy mindenki a saját nevén tűnik fel egy kitalált történetben?

Sokat beszélgettünk a kiadóval, Kállay Kotász Zoltánnal, hogy mi legyen a Hullajó zsebkönyvek következő darabja. Akkor pattant ki a fejemből az ötlet, hogy megpróbálom a legjobb barátaimat, ismerőseimet beleszőni egyetlenegy regénybe. Azt persze mindenkinek megígértem, hogy kellő tisztelettel fogok írni róla, pontosabban a félig-meddig kitalált alteregójáról. Ez egyfajta ajándék tőlem, egy olyan vidám történetbe írva, amelyben nincs negatív szereplő, nincs halál, vér, annak ellenére, hogy látszólag egy gyilkosság miatti nyomozással indul a cselekmény.

A figurák nagyjából felismerhetők, de természetesen csak azoknak, akik hőseimmel személyes kapcsolatba kerültek a való életben.

Ilyen például Szappanos Gábor, a nyelvzseni, aki rájött arra, hogy egy fordítási hiba következtében került be a Bibliába a mindenki által ismert mondat: Könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyországba. A teve és a hajókötél szavak az ógörögben majdnem ugyanúgy íródnak, tehát az eredeti krisztusi mondás hajókötélről szólt, és ez így hihetőbb is, bár a teve kétségkívül abszurdabb. Így a hét különböző francia nyelvű megszólalást akár a hús-vér Szappanos is mondhatta volna, azonkívül pedig a regényben neki kell azt a latin nyelvű mondatot egyiptomi hieroglifákra átírni, aminek a segítségével hőseink visszakerülhetnek a jelenbe.

Vagy Király Farkas, a kiváló író és költő, az Országút főszerkesztő-helyettese szintén fontos szerepet kap a regényben, ahol a nagybetűs Lap szerkesztője, és a való életben ugyanúgy részt vett a temesvári forradalomban, mint a könyvben.

Az egyik központi figura, a nyomozó alakját Paládi Zsolt íróról formáltam,

akinek manapság színészi ambíciói is vannak. Lovas Lajos a valóságban háromszoros Zsoldos Péter-díjas sci-fi író, és mivel kiváló humorérzékkel van megáldva, ezért roppant módon díjazta, hogy belügyes tiszt lett a hatvanas évekbeli Budapesten. Kerékgyártó Gyuri több évtizedes gyakorlattal rendelkező újságíró… 

•Kedves Sándor, bocsánat, hogy közbevágok, de egy-két mondatban már jelezte, hogy a Macskamúmia tulajdonképpen egy időutazásos sci-fi, felfogható akár egy modern pikareszkregénynek, ahol a hősök elsősorban nem a térben, hanem az időben utazgatnak. Mindenesetre a szálakat sikerült jól meggabalyítania a könyvben. Mi volt a munkamódszere? Egy ennyire előre és oda-vissza utalgatásos regényt nem lehet folyamatában írni, mint például egy Háború és békét!

Valóban, sok éjszakán keresztül töprengtem, mire a vázlat összeállt a fejemben,

hiszen nem egyszerűen két idősíkról van szó, hanem legalább háromról, habár egy negyedik is megjelenik, hacsak egy rövid jelenet erejéig. Ki kellett találni, hogy melyik szereplővel mi történik a regény lapjain később, ami a játékidőben korábban, korábbi években esett meg. Ezért a tér szinte kizárólag a budai oldalra szűkül, melyben a legfontosabb objektum az Alkotás utca 7/A, tetején a régi időkből itt maradt „BIZTONSÁG” fényreklámmal, illetve a 7/B tetején a „BIZTOSÍTÁS” -sal. Ezek a hatvanas-hetvenes évekből itt maradt rozsdás monstrumok, ma már természetesen nem világítanak, de a környékbeli lakók jól emlékeznek rá, hogy nem egy időben épültek. Innen jött az ötlet, hogy az egyiket körbejárva vissza lehet menni a múltba, de 1965-ben még csak a másik létezett, és annak a fényreklámnak a segítségével csupán 1989-be lehet érkezni, a romániai forradalom idejébe.

Ráadásul ezek az időkapuk csak úgy működnek, ha a fényreklámok mögé egyiptomi macskamúmiát helyeznek, köréje a porba pedig titkos felirat kerül szintén egyiptomi hieroglifákkal. Vagy ha nincs múmia, akkor azt helyettesíthetik Szappanos Gábor élő cicái, háromszög alakban leültetve. Ez annyira blőd, hogy már önmagában is humoros, de az időben való utazgatás számos más humorforrásul is szolgál. Például, amikor Lovas Lajos belügyér 1989-ben az aluljáróban eladja a pisztolyát nyugatnémet márkáért, és ebből a pénzből vadonatúj Trapper farmert vesz magának, vagy amikor Paládi Zsoltnak 1989 szilveszterén egy új Hofi Gézaként kell szórakoztatni a közönséget, és ő kínjában elmeséli, hogy milyen lesz a magyar jövő 2025-ben, és ez a jövő annyira hihetetlen, hogy az ismeretlen humoristát eleinte gyanakodva figyelő közönség végül könnyesre kacagja magát. De a Széna téri piacon is kapnak a regény hősei ingyen virslit, ha sokadszorra mesélik el Kádár János ellopott koponyájának történetét a hallgatóságnak.

Először különben jómagam tűnök el az „időkapuban”, a többiek csak engem keresve érkeznek meg a múltba.

•Kedves író úr, a korábbi kötetei, például a Rejtőzködő határok című novellaválogatás, vagy a Woland professzor Szabadkán azért, hogy úgy mondjam, komolyabbak voltak…

Nézze, nevetni mindig jó, és a mai magyar irodalom véleményem szerint alapjában véve pesszimista.

Pedig rengeteg olyan írónk van, akik szerették és írták is a vidám történeteket, elég, ha Karinthy Frigyesre, Heltai Jenőre, Ambrus Zoltánra, Mikszáth Kálmánra gondolunk. Hiányzik ez a hang, ami vidámságot, felüdülést hozna az olvasóknak, ugyanakkor az eladási listákat olyan kalandorok vezetik, akik tíz-húsz éve még az olvasók látóhatáráig sem jutottak el. Nem azt állítom, hogy mi, akik a Hullajó zsebkönyveket írjuk, szintén kalandorokká szeretnénk válni, de azt igen, hogy olyan népszerű kalandorokká, akik amellett, hogy vidámságot hoznak az életünkbe, még némi gondolati bukfencekre is csábítjuk őket, hiszen a jó krimi szálait szintén követni kell, hogy megértsük, mi az indíték, és hová vezet a nyomozás. Ugyanakkor az időutazásos regényekben arra is vigyázni kell, hogy ne kövessek el olyan paradoxonokat, amibe néha még gyakorlott filmkészítők is belefutottak. A gondolkodásban pedig partner az olvasó, hiszen nekik ugyanúgy fel kell fejteniük a szálakat, ugyanúgy el kell képzelniük mindent, akár az írónak. A mai Thészeusznak nem csupán egy Ariadné fonalát kell felgombolyítani. Ez egy jó játék, de gondolati játék.

Ráadásul a Macskamúmia legfontosabb gondolata – alapötlete az, hogy ha véletlenül „arra ébredünk, hogy nem egy kicsiny megtépett ország vesz körül bennünket,

hanem egy fél Európát beterítő, erős birodalom, amelyben az emberek nem acsarkodnak egymásra, hanem kedvesen, már-már párizsi eleganciával adóznak a kultúrának, az iskolákban pedig Hunyadiról azt tanítják, hogy a törököt egészen a Boszporuszig kergette, akkor nagy levegőt véve, felsóhajthatunk: igen, Magyarország megmenekült. Trianon és minden huszadik századi szörnyűség a kukában, mert Paládi Zsolt a magával vitt antibiotikummal megmentette a nándorfehérvári hőst a pestishaláltól. Jólesően nyújtózkodva, vagy a békebeli kávéházak soha le nem bombázott ablakain kitekintve derűlátó magabiztossággal nézhetünk az elénk táruló világra, mert az szép, jó és ígéretes. Csak győzzük kivárni az addig hátralévő időt.” (Idézet a műből.)

Erre mondhatnák sokan, hogy vicc, gondolati játék. Igen ám, de a jelenlegi tudásunk szerint visszamenni ugyan nem tudunk az időben, viszont a történelem kereke igenis visszaforgatható. A történelemben semmi sem végleges. Lenin szobrára ezt festette rá valaki még az átkosban: Ne mosolyogj, Iljics, nem tart ez örökké, százötven évig sem lettünk mi törökké.

Hunyadit nem tudjuk feltámasztani, de Magyarországot igen. És mint tudjuk: a nevetés szabaddá tesz.

 

Nyitókép: Gáspár Ferenc fotója, az ő engedélyével.