Család

Nagy barna folyó a család, nem látjuk sem kezdetét, sem végét, de érezzük, s ha nem, akkor nyugodtan elszállhatunk a világ bármely pontjára, könnyűek leszünk, mint a magasból lehulló madártoll.

Kik lehettek ők, a nagymegyeri Ráczok, akiket már 1558-ban számontartottak, mint lábatlani birtokosokat. Mihály nemzé Istvánt, István nemzé Gergelyt, Gergely nemzé Ferenczet, Ferencz nemzé Pált, Pál nemzé Györgyöt, György nemzé Jánost, János nemzé Miklóst. A nevek öröklődnek, cserélődnek, egyesek elvesznek a gondatlan időben. Micsoda szokás ez a patriarchális szemléletű nemzé! Mária szülé fiait, Jánost, Pétert, Benőt, és így tovább, míg el nem érünk nagyapámig, Ferencig. Adjuk meg a tiszteletet az anyának, ki életet ad, táplál, gondoz, félt, óv.

Az 1700-as évektől már Komáromban éltek az őseim. Dédapám 1905-ben a szekeresgazdák bandériumának kapitányaként vonult ficánkoló lován Kubinyi Géza főispánná választásának ünnepségére. Miután megetette az állatokat, felvette ünneplő-
ruháját. A sötétkék posztónadrág kicsit lötyögött rajta, az utóbbi két évben sokat fogyott, ez talán előjele lehetett majdani váratlan halálának.

Akkor, 1905-ben, Komárom városában a mellény, a dolmány és a mente jól takarta dédapám, Rácz Ferenc soványságát. A délelőtti nap megcsillogtatta az ezüstgombokat, amikből egy sem hiányzott. Azt már nem lehet tudni, hányszor csomózták ki a bőrszíjat, és pótolták a nemes célra felajánlottakat. Lecsatolták a nagy földrengés, a tűzvész idején és a szabadságharc alatt, mert mindig újjáépítettek. A templomot, a házakat, a várost, a jövőt. Ferenc felcsatolta a menteláncot és a fringiát. Kiment az istállóba, lova már várta, szőre, sörénye tisztára kefélve, patája kipucolva, csak a nyergelés maradt hátra. Mindig is kényesen vigyázott arra, hogy a városban neki legyenek a legszebb lovai. Az igásak a legerősebbek, a díszelegni valók a legélénkebbek.

Munka közben, valamelyik földjén, fia karjaiban halt meg, ötvenöt évesen. Csakis a szíve lehetett, hallom, ahogy a református temetőben a sírjánál megállók suttogják. Hatalmas és szép fák alatt nyugszik, így vigasztalják magukat gyermekei, a közelben meg Ásvai Jókay József és Pulay Mária síremléke áll. A halott férfi édesapja, bizonyára az is Ferenc, tisztelte a Jókay családot, mint minden szekeresgazda. Ingyen fuvart vállalt Jókayék új házának építésénél. A Móricz nevezetű szekeresgazda is ott serénykedett, hiszen büszke volt arra, hogy a gyermeknek az ő nevét adták a szülei. Az semmit sem változtatott a felajánláson, hogy a kisfiú Jókai azt keresztnévként kapta, mégpedig a felvidéki Verbón született Benyovszky Móric tiszteletére.

Rácz Ferenc és Tárnok Erzsébet esküvői fotója

 

Találkozás

A római korban a Duna mellett állt Celemantia. Izsa talán minden háza őrzi emlékét egy-egy alapjába beépített ókori kőben. Itt élt a Tárnok család, akiknél egy idő után megcsappant a fiúk száma. Egyremásra születtek a lányok, és elkövetkezett az is, hogy három leánygyermek előtt, közben, után sem született fiú. A legidősebb lány a nagymamám. Mit élhetett át a trianoni diktátum idején a tizennégy éves kislány? Elég, ha tudjuk, 2021-ben Izsa 2046 lakosából 2017 magyart tartottak számon. Vajon hol ismerkedhetett meg Tárnok Erzsébet és Rácz Ferenc? Kisizsán, Lándoron vagy a Hosszú Madzagoknál? Nagyapa szántott a lovakkal, tán mezítláb ment a barázdában, átnézett a szomszédos földre, és meglátta a lányt kapálni. Rövid izsai szoknyája nem takarta el a formás lábakat, fején kendő, amit elöl kötött meg csinos kis masnival, és énekelt. Szeretnék szántani…, vagy azt, hogy megyen már a hajnalcsillag lefelé. Hosszú volt a tavasz, a nyár, az ősz, nem is gondolkodtak tovább.

Megemlékezésül egybekelésünkről 1924. október 28-án, egy évi ismeretség után, ellenségeinket megküzdve, áldott jó szüleink és a jó Isten segítségével fogadalmat tettünk egymásnak életünk 24. és 18. évében az izsai református templomban.

Milyen ellenséggel kellett megküzdeniük, hogy egybekelhessenek, hiszen az izsai földeket tulajdonló Tárnok Károlynak, aki szintén szekeresgazda, jól jöhetett a dolgos, erős férfikéz, azaz nagyapám.

Nézem az esküvői képüket, mintha bátyám tekintene rám, meghízni, pocakot ereszteni képtelen alkatúak, hajuk nem akar őszülni időskorukban sem. Nagyanyám alacsony termetében pedig magamra ismerek. Faragott széken ül az ifjú férj, fehér inge végig begombolva, nyakkendő nélkül, zakója zsebében fehér zsebkendő, hajtókájába fehér szegfűt tűzött, kezében fehér kesztyű. Tartása egyenes, arca büszke, magabiztos férfié, aki bizakodva gondol eljövendő életére, családjára. Idősebb bátyám öröksége ez. Mindig, minden időben, minden körülmények között előretekinteni, előremenni. Máskülönben ki az, aki hetvenedik évén túl vásárol magának lovat? A fiatalasszony fátyla hátrafelé lóg, talán a térdéig érhet, a homlokán gyöngyös dísz fogja össze, ami egészen a szemöldökéig ér, így arcát szélesebbnek látom, mint valójában. Szája keskeny, arca szabályos, kerek. Szép. Kezében hatalmas szegfűcsokor. Idesben, mert így hívtuk nagyanyánkat, egyszerre fért meg a jókedv és az aggódás. Mindig vállalta, amit a holnap hozott családja számára. Azt is, amikor a földeken terhelte ízületeit a kapa, a horoló, azt is, amikor jómódú kereskedő feleségeként élhetett, és a kitelepítés utáni szegénységet is.

A kis Bözsike 1925-ben született, és az első nagy megpróbáltatás 1927-ben megérkezett a fiatalokhoz. Kétévesen elveszítették első gyermeküket. Az élet folytatódott, és anyám 1928-ban megszületett. Többet nem beszéltek Bözsike haláláról. Mi történhetett, baleset vagy betegség? Korán megtanulták a lelki fájdalmat elviselni, talán úgy tudtak továbblépni, hogy sem szóval, sem könnyel nem hívták elő a tragédiát, de a halott kistestvér nevét azért megkapta anyám húga. Nem voltak babonásak, bíztak Istenben.

Szekeresgazda nagyapám utoljára a református templom harangjának megáldásakor, 1929-ben vonulhatott fel lóháton a szekeresgazda bandériummal. Elképzelem huszonnyolc évesen a templom előtt felsorakozottak között, kócsagtollas süveggel fején, dolmányán a híres ezüstgombok, mentéjét veretes lánc fogja össze, fehér ingének nyakában aranyrojtos fekete nyakkendő. Hiszen ismerem én ezeket a padlásukon tárolt hatalmas faládából.

Nagyszüleim, Rácz Ferenc és Rácz Ferencné bejegyzései a nagy képes bibliájukba

 

Kitelepítés

Mátyás király csodálatos pomáriuma Komárom határában állt. Ez a gyümölcsös nagyapa megyercsi utcai kertjének végénél kezdődhetett. Sokan gyönyörködtek a virágzó fákban, a különleges, sosem látott gyümölcsökben, és elnevezték Mátyás birtokát Aranykertnek. Két öreg dédszülőm, anyai nagyszüleim, anyám és nagynéném kiűzetése az Aranykertből 1947-ben történt.

Nagyapa nem próbálkozott aranyrögöket kimosni a Dunából, mint oly sokan, neki a termékeny föld jelentette az aranyat.

Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk, isa por és homu vogymuk. Menyi milosztban teremtüvé eleve miü isemüköt Ádámut, és adutta vala neki paradicsumot házoá.

Por és hamu, föld. Erő, amely megemészt, tisztít, teremt. Keletkezése óta őrzi emlékeit, nem felejt. Fákat, növényeket, állatokat őriz, szép fehérre tisztítja a csontokat. Nagyapa makacs, örökölt tisztelettel fordult a földhöz, amelyet sem jég, sem peronoszpóra, sem fáradság nem tudott felemészteni. Őrizte a rábízott paradicsomot.

Hiába volt szorgalmas, puritán református ember, szekeresgazdák ivadéka, polgárosult földművelő, hiába kelt hajnalban, dolgozott a fa- és tüzelőanyag- kereskedésében és a saját meg a hozományként hozzákerült izsai földeken, hiába járta be a szép felvidéki tájat, rendelt fát, szenet, amit kellett, mindez semmit sem ért. Amikor a puskákból már az utolsó golyókat is kilőtték, s a vesztes és győztes országok egyaránt romokban hevertek, az emberi lelkek pedig előtámolyogtak a pincékből, mindenki azt gondolta, vége, akkor azonban a Rátz családnak sok felvidéki sorstársával együtt a legnagyobb megaláztatást kellett átélnie. A nevük írása is valahogy megváltozott. A felvidéki Komáromban még Rátzok, a Duna másik felén már Ráczok lettek.

A béketárgyalások alatt a tollakba piros tintát töltöttek, rajzolják a kegyetlen határokat. A piros tinta nem törődik könnyekkel, széthulló nagycsaládokkal. Megint és újra indultak a vagonok. A kitelepítésre ítélt felvidéki magyarokat sem vagyonuk, sem hitük, sem ellenállásuk, sem belenyugvásuk nem menthette meg a szenvedéstől.

A második világháború előtti évek sem lehettek könnyűek, de akkoriban még a Duna mentén a magyar lakosság alkotta a többséget. Aranyporral szórta be az emlékezet a kitelepítés előtti Komáromot.

A két lány, anyám és testvére, mintha egész nap csak zongorázott, korcsolyázott, bálozott volna. Apjuk a kanyargós hegyi utakon vitte őket magával, Pöstyénben fürödtek egy jót, a hegyekben tátrai juhsajtot vett nekik. Vasárnap a hatalmas református templomba mentek, hogy meghallgassák az istentiszteletet. Legendák keringtek a Megyercsi utcai házról, amiket együtt hallgattunk A brémai muzsikusokkal. Abban az utcában állt Fabula uram szép háza is, aki vagyona gyarapodását Tímár Mihálynak köszönhette. Nehéz és gyötrelmes olyan utcát elhagyni, amely a város szülöttének, Jókainak regényében mindörökre fennmarad. Eleinte bizonyára álmodtak a visszatérésről, és hittek benne, amiből csupán annyi vált valóra, hogy a Duna másik partjáról nézhették egykori városuk templomainak tornyát.

 

Nyitókép: A Rácz család: Rácz Ferencné született Tárnok Erzsébet, Rácz Ida, Rácz Erzsébet, Rácz Ferenc
Fotók: a szerző archívumából/engedélyével