A pórus nem más, mint egy nyílás a bőrön, és segít bizonyos anyagok távozásában. Ilyen anyag a verejték. Melegben, forróságban különösen. Mifelénk is, hiszen egyre melegebbek nyaraink. Szinte trópusi a hőség. Na persze, azért a trópusokon még inkább… Ott, az Egyenlítő táján. De közelítsünk az irodalomhoz! Hiszen ez a szó errefelé is járatos. Az ilyen szóval illetett szóképek ugyanis élénkítik egy-egy író-költő stílusát.
*
Székelyhidi Zsolt is azon költők közé tartozik, akik tudatosan építik életművüket, és egyik kötetből szervesen következik a másik. S most a Jelenések után itt a Pórusok. Az előző már címében is hordozta az újszövetségi bibliai párhuzamot, s ez a mostani pedig tartalmában. Hiszen a Pórusok az Ószövetségre épül. Bár nem direkt módon, hanem áttételesen.
Ez utóbbit úgy értem, hogy
az atya (apa)-fiú viszonyt dolgozzák fel a versek.
A versek, amelyek formájukban, technikailag folytatják azt, amit megszoktunk a költőtől: levegősek az oldalak, rövidek a sorok, megesik, hogy csak egy szóból állnak… Mögöttük intellektualitás, visszafogott, de jelen levő érzelmek. S persze útkeresés, a hit ereje.
A bibliai vonatkozások rejtetten nyilvánulnak meg,
az ősi titkok módján. A „szövetség” sokféle értelmezésének lehetőségével. A teremtő és a teremtett egybeolvad, az atya (apa)-fiú kapcsolatban. A pórusokon átiramlás a középpontban. Test – lélek – főzés – evés – ivás. A kezdetekről így vall: „Legelején / voltam / csupa / lehetőség / Rezdülni / váró állapot.” (Fokozatok) Aztán jönnek a teremtett ember rajzai – fokozatokban. Az egyes szám első személy nem zárja ki az objektivitást sem, így egyszerre kívülről és belülről is érzékelteti a kötet egésze a fokozatokat, folyamatokat. A távolodás egyik pillanata: …Levegőbe / emelkedem, / távolodok. / Bolygó- / hasamban / terjedek”. (Fokozatok). S egyre inkább a személyes vallomások veszik át a teret a szövegekben.
Van bennük önmegszólítás és a másik ember megszólítása is.
Vagy éppen a „mégis-magány” állapotának jelzései. Tulajdonképpen az egész kötet úgy is felfogható, mint egyetlen hosszú monológ. Egymásra épülő gondolatok sora. Közben vannak fontos tételmondatok. A szöveg persze gyakorta nehezen emészthető, bár tudjuk, hogy az elvontság fontos eleme a lírának. A költő közben azonosul tárgyával, miként jó esetben az olvasó azonosul a verssel. Itt-ott mintha a közéletiség is beszivárogna a sorok közé. Ezért is fontos a pórus motívum.
Székelyhidi újragondolja a hagyományosnak tartott értékeket is: család, gyerekek. Vagy éppen a szokásos életelemeket, egészen a halálig, a sírig. De újra és újra előkerül az evés motívum is. A szakrális mellett a profán. Eszünkbe juthatnak József Attila szavai is: „…Ehess, ihass, ölelhess, alhass. / A mindenséggel mérd magad!...” Így, együtt a teljesség a Pórusokban is. Székelyhidi is játszik a szóval, a nyelvvel, miközben tisztaságvágyát fogalmazza meg a szennyes világban.
Különleges kulcsverse az Ars poeta.
„…Túlélő verseimmel / már nem bírok, jönnek-mennek, / rendelkeznek velem, kihagynak saját / folytatásukból, meg sem említenek, / utódaim, a nálam jobb versek.” Formailag is különbözik ez a mű a többitől, sorai hosszabbak, a szöveg gazdagabb. Az eggyé válni a verssel vágya szerint. A költő életét a líra teszi teljessé, behálózza egész sorsát. Miként az anyanyelv is, miként a tiszta lelki forrás, az emberiség könyveinek könyve. Itt az Ószövetség az alap, de el is különül tőle a versvilág. A titkok varázsával vagy azok fölfedésével. Az Élő csend a szép zárókép: „…Apánk után eredve, / ha én is elmegyek, / maradjanak hát / velük a nagy ívű / részletek…”
(Székelyhidi Zsolt: Pórusok. Parnasszus Könyvek, Budapest, 2025)
