Nem. Engem nem fognak sem az ágy alatt, sem a kanapé mögött fekve találni. Engem nem olyan fából faragtak. És őt sem, arra esküszöm. Hogy mikor fogom megtenni? Talán már meg is tettem. Talán csak azért írom le az egészet, hogy félrevezessem a nyomozókat. Vagy saját magamat. Mert azért ez nem semmi. Ami most jön.

Úgy érkeztek meg a városkába, mint az unatkozó ifjú földesurak. Magabiztosak voltak és kissé hányavetiek, időnként fölényesen okoskodók és lelkesek, saját lehetőségeik határtalanságától megittasultak.

Ami Balassinál már lehetetlen, az egy kortársnál megvalósulhat. A magyarórák klasszikus, szállóigévé vált kérdésére sorozatunkban maga az alkotó felel. Persze csak azután, hogy az olvasó is gondolt valamit, ami semmivel sem kevésbé fontos...

Bakonyi István könyves esszéjében Székelyhidi Zsolt tavaly megjelent Pórusok című verseskötetével kapcsolatos gondolatait osztja meg az olvasókkal.

Az arab szobában, a Korán felirat kígyója alatt rakták fel az iskolai asztalokat a szimultán sakkpartihoz. Tulajdonképp csak át kellett tologatni mindent, mert ez amúgy is tanteremként szolgált. Asztalokat, székeket tologatni pedig még tolókocsiból is lehet.

Harminc körül lehet, a fekete bikini kihangsúlyozza a derekát. A szauna előtt leveszi a papucsát, belép, és óvatosan becsukja az üvegajtót. A felső padon ülő férfira néz, biccent, a lepedőt az alsó padra teríti, majd lassan, mint egy macska, ráfekszik.

Az íróember – mint tudjuk – rettentő hiú. Szeretne a világirodalom legnagyobbjaihoz hasonlítani, hogy halála után a nevét együtt emlegessék a híres lándzsarázóval, vagyis Shakespeare Vilmossal, de ha vele nem, akkor legalább Szabolcska Mihállyal.

– Lehet, hogy sokan nem is sejtik – közölte Kovácsné –, de írásos bizonyítékok vannak rá, hogy az a rezonancia, amit reggelente én is érzek itt, hátul a tarkómban, az nem véletlen. Valószínűleg már akkor képesek voltak mesterségesen manipulálni, amikor az idegenek a piramisokat építették. Mert mit gondol, azt az emberiség magától építette? Addig csak ásóbot, utána meg rögtön piramis? Na, persze!

Ami Balassinál már lehetetlen, az egy kortársnál megvalósulhat. A magyarórák klasszikus, szállóigévé vált kérdésére sorozatunkban maga az alkotó felel. Persze csak azután, hogy az olvasó is gondolt valamit, ami semmivel sem kevésbé fontos...

A „női hang” hallhatóbbá vált a kortárs irodalomban. Ez izgalmas terepe lehet annak, hogy ebből a furcsa, egyenlőségért vívott küzdelemből jól jöjjünk ki – hangoztatta Viola Szandra az Országútnak adott interjújában. A frissen Bella István-díjjal kitüntetett költőnő nemrég két új könyvvel, a Magyar Monszun című esszékötettel és a Két világ közt alszik című verseskötettel jelentkezett.

Bereményi Géza Kossuth-díjas író, költő 80 éves lett – és továbbra is alkot, új könyvén dolgozik. Úgy érzi, mintha mindig is egyetemi éveinek megírására készült volna, elmondása szerint azonban a szürke, ócska hetvenes évek megtorpant időszaka visszatartotta.  Ma is hallja a hangot, ami a háta mögött örökké azt mondogatja: „Kit érdekel ez, mi ez?”

Ülök a vakítóan üres képernyő előtt. Nehezen indul az írás, mert már az igeidőkkel is bajban vagyok. Zelei Miklós nemcsak szerzőtársam, hanem az a barát, aki után barátfelvétel nincs. Hetvenedik születésnapján tíz évet kért a Teremtőtől, mondván, abba három-négy jó könyv megírása még belefér. Nem adatott meg neki. Négy éve, hogy elment közülünk. Hetvenhét éves lenne.

Barnás Ferenc író kapta az idei Mészöly Miklós díjat, Bazsányi Sándor irodalomtörténész pedig a Mészöly Miklós Emlékplakettet.

Ez biztosan csak fikció. Más nem lehet! Hiszen hogyan is fordulhatnának elő ilyesféle dolgok egy békés, idilli kertvárosban, mint amiket ennek a tárcának a szerzője leírt? Vagy csak félig? Vagy nem is?

Eredetileg a macskáról akartam írni. Pontosabban egy kutatásról, amelyben megfigyelték, hogy a macska sokkal aktívabban miauzik, nyávog, vagyis „beszélget” a háztartásba hazatérő férfival, mint a háztartásba hazatérő nővel.

Szindbád sok egyéb pozitív emberi tulajdonsága mellett kiérdemelhette volna a keresztény érzületű nőcsábász kitüntető címet is, ha a nőcsábász nem lenne kissé negatív töltésű szó. De ő maga volt a megtestesült kivétel minden szabály alól – puszta létével és szinte minden egyes cselekedetével.

„Jaj hát énnékem! Megfosztattam férjemtől, megfosztattam szüleimtől, megfosztattam szép hazámtól; minek hát már énnékem ez élet is…?” Hány és hány férfi és nő szakad hasonló jajszavakra a Kapitány Sárvári Jánosnak és Támár Török Kiss Asszonynak szárazon és tengeren esett története című, 1812-ben született és kéziratban maradt kalandregény lapjain! 

A híres filmszínésznő Párizsban, a lenyűgöző hangú bárd Moszkvában; áthatolhatatlan kerítések közöttük. Éppen negyvenöt éve halt meg Vlagyimir Viszockij. Házassága Marina Vladyval bebizonyította a szabadság s az emberi szellem minden akadályt ledöntő erejét.

Kicsit drága, még drágább, de mit lehet tenni... Avagy a csípőprotézishez vezető út hialuroninjekciókkal van kikövezve.

Korán fekszünk, kilenc körül, nagyszüleim a fatáblás duplaágyba, fejük felett vásári olajnyomat függ, Jézus intőn emeli felénk az ujját. Az én kiságyamról már leszerelték a rácsot, puha libatollas dunnával takarózok, szeretek benne elmerülni, télen-nyáron.

Kiss Benedek Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, a Kilencek legendás költőcsoportjának tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja január 2-án, életének 83. évében elhunyt.