Néhányan nyomatékosan kértük 1990-ben Antall Józsefet, hogy azonnal készítsen országleltárt. Egyszerűen és praktikusan, mint egy gazdasszony, aki bemegy a spájzba, és számba veszi, hogy itt egy befőtt, itt egy orosz, itt meg a zsír… volt. Ez sajnos akkor nem készült el. Lehet, hogy azért is kellett nagy árat fizetnie a rendszerváltó nemzedéknek. Most hasonló időket élünk. Most is leltár kellene. Meg kellene próbálnunk kikerülhetetlen kérdéseket feltenni. Emlékszem, annak idején, mikor ez a most véget ért rendszer még csírájában volt, azt a kérdést tettem fel a rendszer furcsa nézésű nagyasszonyának 2000-ben, árulja már el, valójában mi lesz az értelmiségpolitikájuk, mert gyanús jeleket látok. Kicsit lesajnálóan mosolyogva azt válaszolta: Józsikám, az értelmiséget vagy megvesszük, vagy lenyomjuk. Első dühömben akkor írtam meg az itt mellékelt Kik vagytok ti, fiúk? című röpiratomat (lásd az alábbi képre kattintva – a szerk.).

 

 
 

Szomorú a leltár, mára végső választ kaptunk a kérdésre. Mindent újra kell gondolni.

Deo servire vera libertas est. Istennek szolgálni szabadság. Szent Ágoston, a kereszténység egyik legnagyobb szelleme fogalmazta egymás mellé – nem kis merészséggel – a szolgálat és a szabadság első ránézésre ellentétes fogalmát. Keresztury Dezső az orosz megszállás után a rákosista rémuralom kezdetén próbálta – ma már tudjuk, naivan – felhívni a figyelmet arra, hogy szabadon szolgál a szellem. Megteheti, mert a szellemnek belső törvényei vannak. Ezek a törvények teszik lehetővé, hogy a közösség legnemesebb céljait fel tudja vázolni és ki tudja munkálni. Ehhez a tudománynak és a művészetnek pártpolitikától és ideológiától mentesnek kell lennie.

Szomorú leltár, ha rátekintünk az elmúlt öt kormányzati ciklusra. Szomorúak vagyunk, és szégyelljük is magunkat, mint azok, akiket abuzáltak, és monomániásan kérdezgetik maguktól, mit tehettem volna, mit mulasztottam el megtenni, hogy ne érjen ez a szégyen. Önvizsgálattal kell kezdeni, nem önsajnálattal, hanem önépítéssel, és utána az újjáépítéssel.

Valaki éppen mostanában így vonta meg a szomorú leltárt: Eltöltöttem a legvidámabb barakkban negyven évet, Orbánisztánban húsz évet, most hetvenhat éves vagyok, tehát éltem tizenhat évet.

A nagy háború után a sláger, magyarul Mezei Mária csodálatos, búgó hangján arról szólt, hogy hová lettek a katonák? Ma fel kell tennünk a kérdést: hová lettek az értelmiségiek? Leltár közben a spájzban őket is megtalálhatnánk. Ott kuksolnak valamelyik sarokban belső száműzetésben. Vagy mások, értelmiségi lényegüket feladva, harcoló alakulatokba szerveződve. Legfertőzőbb ebben az elmúlt időszakban az volt, hogy mindent a harc szó oltárra emelése határozott meg. Szó szerint is a politikai kereszténységben. Maradt-e valami nemzeti spájzunkban Jézus szelíd békeüzenetéből, létbékéjéből? Meg kellene kérnünk az előtámolygó értelmiségieket, hogy összemaszatolt, sokszor megszégyenített szavainkat is hozzák ki magukkal a napfényre. Olyan szavakat, mint Európa, jogkövetés, természetvédelem vagy műemlékvédelem, és a többi elszédített, elárvult kifejezést. Mi maradt meg bennünk a politikai lózungokon túli Európa értékeiből? Ilyen leltár és átértékelés után jogunk lenne arról beszélni, hogy az új Európának milyen értékeket kell vállalnia, és melyek azok a tévedések, amelyeket el kell vetnie. Feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy Európának nemcsak kétezer éves története van, hanem a tudomány által most már egyre inkább feltáruló tizenkétezer éves története. Az archeológiai feltárások már jelzik, hogy abban a több ezer éves béke és jólét története is felsejlik majd százhúsz emberöltő messzeségben. Egész Európára kell emlékeznünk, úgy, ahogy az Magna Materként a középkori térképeken megjelenik. A leltár során végül meg kell keresnünk, hová lett a bizalom társadalmi, politikai, gazdasági, szellemi és lelki életünkből.

Hitel kell tágosb értelemben, ahogyan azt Széchenyi követelte.

 

Nyitókép: Európa térképe szűz alakjában, 1587. Forrás: Wikimédia