Illyés Mária okkal hangsúlyozza, hogy a kötet „szűk válogatás” édesapja levelezésének első húsz évéből, s abból „az óriási tömegű” gyűjteményből, amely haláláig a hagyatékban fölhalmozódott. Ez persze nagyon is viszonylagos, hiszen a kötet csaknem hatszáz oldalnyi terjedelmű, úgy merülhet fel mégis, hogy több olyan, személyekhez köthető eset, történelmi jelentőségű esemény részletei maradnak homályban, amelyekről a terjedelmi korlátok miatt kihagyott episztolák számot adhattak. Erre enged következtetni, ha erős bizonyságul nem is szolgál,

a kötet megkülönböztető minőségjele: a jegyzetapparátus.

Már a mennyiségével, a szám szerint ezerkétszázötven lapalji – bár sokszor visszautaló – szöveggel, még inkább fogalmazásmódjának, tartalmának, terjedelmének és szerkezetének változatos, a levelekben jelzettek jelentőségéhez, fontosságához igazodó voltával. Ettől függ, hogy egy-egy jegyzet, mint a családtörténet némely szereplőjének esetében, csak a legszükségesebb személyi adatokat közli-e vagy a lexikonok szócikkeinek példáját követve kitér egy életút, egy alkotói, művészi, politikusi pálya fordulataira, állomásaira. A hivatalos, tudományos jellegűek mellett bőven vannak kötetlenebbek, társalgásszerűek, amelyek a tényszerű közlés kereteiben anekdotikus történeteket, sőt, pletykás históriákat adnak elő, zömmel nevezetes írók, művészek egymáshoz való viszonyát szemléltetve, karakterük különös vonásait akár karikatúra módjára rajzolva.

Többféle forrásból eredhetnek az adomák, bizalmas híresztelések,

de számuk elenyésző a kötet csaknem felét kitevő, döntő többségében magán-
érdekű, Illyés Gyula és az édesanyja között 1913-tól 1926-ig váltott levelek, ezen belül is 1921. november végétől, az emigráció kezdetétől annak végéig, 1926 nyaráig küldöttek esetében. Legfeljebb a párizsi társasági élet pár bohókás alakja tűnik fel meghökkentő viselkedésével. Ahogy Illyés méri, a „vagy két métermázsás” levelezésük nagyrészt olyan családtörténeti eseményekről ejt szót, nehezen szétbogozható rokoni szálakat fejt fel, amelyek nemigen csábítanak derűsebb, vidámabb hang megütésére. Az anyai aggodalmakat enyhítendő, a hazáját elhagyó olykor-olykor próbálkozik ugyan ezzel is – még Bécs előtt kérdezi, milyen címre küldheti majd „a nehéz Márkákat”. Továbbvándorolva az ámulatba ejtő Kölnből közli, „mihelyt megmilliomosodom, rögtön ide fogunk hurcolkodni”, párizsi első munkahelyének, az internátusnak igazgatóját úgy mutatja be, mint aki „forradalmilag” hallgatott a fizetéséről.

Az idekapcsolódó jegyzetek elsősorban Illyés epikai műveiből, önéletrajzi jellegű regényeiből – Puszták népe, Kora tavasz, Hunok Párizsban, Beatrice apródjai –, továbbá beszélgetéseiből, vallomásaiból, főként pedig naplójából idézhetnek, kevésbé a kortársak, barátok emlékezéseiből, az írásos dokumentumokból. Árnyalatosabb és

színesebb képet festhetnek ugyan, mint a visszafogott, a meleg gyermeki és a gondoskodó szülői szereteten kívül más érzésekről, kiváltképp indulatokról kevésbé árulkodó, szemérmesebb levelek,

ám így sem érhetik azt a teljességet, amit a művészvilág arcképcsarnoka, az irodalmi élet panorámája, panoptikuma kínál. Főleg persze az emigráns magyar irodalomé, amelyről Várkonyi Nándornak úgy vélekedik Illyés, hogy 1919–1924-ig „a modernség szempontjából összehasonlíthatatlanul többet érő az itthoninál”, és bizonyításául fölsorolja a sajtótermékeket, napi- és hetilapokat, kérészéletű folyóiratokat is. A Nyugat köréhez tartozó legjelesebb költőket, írókat Babits Mihály kivételével a levelek kevésbé hozzák szóba, noha a folyóirat szalonjában 1932 decemberének elején Móricz estjét Illyés vezeti be, Kosztolányival pedig végig kollegiálisan baráti a viszonya, ellentétben Füst Milánnal, aki első istápolója volt.

Így kerekedik ki a kötetben 1933-ig a húszas évek irodalmi élete.

És nemcsak az emigráns magyaroké és a hazaiaké, hanem a kortárs franciáké, előtérben Aurélien Sauvageot-val, akit még Rácegrespusztáról felkeresett a levelével. Aztán Cocteau, Goll, Éluard, Aragon, Breton, Jakob – a modernség szószólói, az izmusok alapítói, kikkel igen hamar kapcsolatba kerül. És Reverdy, aki otthonában fogadja. Ugyanakkor „kétségbeesetten vacaknak” tartja, Tzarával egyetértve, azt az antológiát, amely csak Baudelaire, Rimbaud, Mallarmé után „érkezik a modernekhez”. 1922 nyarán büszkén tudatja édesanyjával: „Lassan a francia irodalomba is beevezek és ezzel minden vágyam betel.” Hazatérése után hamar sikerült beeveznie a magyar irodalomba is.

Eme „evezések” dokumentálása, adatok, „bizonyítékok” felkutatása s összegyűjtése a kötet szerkesztői, a szöveg gondozói, a jegyzetek írói, Illyés
Mária és Babus Antal felülmúlhatatlan érdeme.

Mintha az előbb-utóbb elkészítendő kritikai kiadás nélkülözhetetlen alapozói volnának, munkájuk kikerülhetetlen mind a család-, mind az irodalom- és társadalomtörténet területén, sőt, a politikáéban is. Azonkívül, hogy akár egyetemi segédkönyvként is használható, olvasmányként is érdekes, élvezetes. Az emigrációs levelek egy ifjú ember útirajzba foglalt fejlődésregénye epizódjaiként, egy írói pálya alakulásának dokumentációjaként is felfoghatók, miközben – ahogy egy jegyzet tudatja – a háttérben zajló történelmi eseményekre, a világháború vége és az azt követő zűrzavaros idők társadalmi, politikai változásaira legfeljebb halvány utalások, célzások történnek.

Ugyanez jellemző a kötet második felére.

Az elválasztó határt 1927 jelöli,

az előző évekhez képest elenyésző számú, mindössze hat levelével. Ezek már mind az irodalmi élet köreit érintik, kéziratok minőségét, közlési lehetőségeit, munkatársi, szerkesztői kapcsolatokat. A későbbiekben ez lesz a jellegadó, noha azzal mentegeti magát Sinkó Ervin előtt, hogy „igen sokfélét kell csinálnom, tanítok, tanulok, mozgalmi ügyekben szaladgálok”. Majd, miután Babits a barátjává fogadja, illetve megjelenik az elismeréseket kiváltó első kötete, a Nehéz föld (1928), akaratlanul is az irodalomszervező, megbízás nélküli szerkesztő helyzetébe kerül. Hozzá fordulnak tanácsért, tőle kérnek véleményt a kiadásra, megjelentetésre váró műveikről, neki panaszolják el közlési s egyéb gondjaikat. Hosszú a lista, ki mindenki keresi fel hasonló ügyekben. S ki mindenkiben igyekszik tartani a lelket, Forbáth Imrétől Gulyás Pálig, Gál Istvánig, Nagy Lajosig, Vas Istvánig, Veres Péterig, aki kéri, juttassa el a novelláit Móriczhoz. Mindeközben eljut oda – Juhász Gézának vallja be –, hogy „utálja azt a Kassákot, akit egy évtizede még Magyarország „legnagyobb poétájának” tartott, s akinek a művészetfelfogásával leginkább egyetértett. Hogy a saját felfogása életről és költészetről hogyan változott, erről „nagyon kevés emléke marad” (!), írta Füst Milánnak, aztán a lényegében ugyanezt firtató Mihályi Ödön, illetve Várkonyi Nándor már elmélyültebb önelemzésre késztette.

A Párizsban megismert modern költészetet – Mihályinak fejtegeti – „minden fölé helyeztem, aktuális volta elkápráztatott”,

olyan költő szeretett volna lenni, „tudatosan”. Hazajőve vett észre magán „némi erőszaktételt”; az a modernség nem az egyéniségéből fakadt, „ambíció volt és nem tűz”. Megtalálni a saját hangját, ez lett a cél – s a „még hajdanában”, itthon írt versei, köztük a Szomorú béres ébresztette rá, hogy „innen kell továbbmennem”. Olyan talajban kell állnia, amely az övé. A világnézeti különbségeikről nyíltan beszélő Várkonyinak mintha szabadkozva mondaná, hogy „alapjában nevetséges póz” kéretlen más nevében beszélni, mégis eldöntötte, „a legmagyarabb magyar nép nevében” fog, ahhoz a közösséghez tartozóként, amellyel „arcpirító igazságtalanság” esik meg, a zsellérekében. „Mindenképpen jogom van beszélni” – húzza alá, öntudatosan.

Aligha kétséges, hogy ahhoz az „igazi” fiatal irodalomhoz tartozónak tudja magát, amely „majdnem teljesen szocialista vagy legalábbis hajlik a szocializmus felé”,

ahogy Bresztovszky Edének írta, felkínálva szolgálatát, kezébe venni a Népszava irodalmi részét. Idetartozhat, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh Tamási Áron közvetítette kérését, miszerint kiadnának tőle egy verseskönyvet, nem teljesíti, két hónap múlva viszont a Korunknál megjelenik a Hősökről beszélek epikus költeménye. Úgy tűnik föl, a szociális kérdések mellett kerüli a határon túli magyar nemzetiségiekét, hogy aztán a dunántúli egykézés és a németség térhódítása ellen tiltakozó nagy erejű írásával, a Nyugat 1933. szeptemberi számában megjelent Pusztulással a nemzeti gondokra irányítsa a figyelmet. Az Erdélyi Helikon szerkesztője, Kovács László méltató szavai szerint „ez a »messzi« probléma minden hasonló gondunk között is égetett”.

Illyésnek Erdély problémája látszhatott messzinek,

hiszen nem sokkal a trianoni „békekötés” után azzal nyugtatta a bátyját, hogy ha „kicsi terület lesz Magyarország, számodra lesz még hely”, „nem kék” kétségbeesni, fognak még „nekibúsuló vígsággal” együtt inni, Dombóváron vagy Párizsban, „ami végeredményben szubjektíve teljesen nyolc”. Kós Károly könyvéről, a Kalotaszegről a Nyugatban írva (1932. szeptember 16.) jelenti ki: Erdély „oly messze szakadt tőlünk, mely a mi nemzedékünk előtt már maga is olyan bizonytalan műfaj, mint az álomkép”. Ez is magyarázhatja, hogy nem folytatott eszmecserét a recenziót megköszönő Kóssal. Eme eszmecsere elmaradásáért bőven kárpótol a Pusztulás kapcsán Fülep Lajossal folytatott, aki „rettenetesen kínosnak” tartotta, hogy Illyés a megkérdezése s beleegyezése nélkül közölte a tőle hallottakat, az újságcikkeiben megfogalmazott gondolatait. Hosszas polémiájukat nagyvonalúan azzal zárta, másodrendű a személyes kérdés, egyedül az ügy a fontos, és „nem lehet, hogy ebben a veszett magyar világban éppen mi kettőnk között legyen valami ék”.

A metaforánál maradva, ám visszatérve az emigrációs évekre: az utóbbiak annak is bizonyságai, hogy nincsenek azok a rokonok, ismerősök, akik Illyés és „Anyikámja” közé éket verhettek volna.

Folyamatos levelezésük a kölcsönös aggodalom tanúsítója. Az édesanya fél attól, hogy a gyereke nem tud megélni, hogy éhezik, hogy kint is politizálni fog. A fiú szorong amiatt, mert a szüleje magára maradt, és képtelen meggyőzni, hagyja ott „azt a vacak Pestet”, költözzön Cecére, a szüleihez. Illyés igyekszik eloszlatni minden aggodalmat: „talán jobban élek, mint otthon”, írja Berlinből, „olyan jól élek, hogy szinte szégyellem magam”, tudatja Párizsból, különben pedig „nemigen fontos tényező a zabálék”. Kétséges, nyugtatóan hat-e, ha úgy állítja be, „nem politika”, ami „tisztán franciák közt történik”, akármi baloldali ügyek is azok, amikbe ártja magát. Ami bizonyos, hazatérési terveinek váltogatását az anyja nem kifogásolja, hiszen tudhatja, itthon a kommün után részt vett a bebörtönzöttek és kivégzettek családtagjainak nyújtott segélypénzek szétosztásában, és emiatt is a rendőrhatóság nyomozólevelet adott ki. Azt sem ellenzi, hogy egykori tanára, a politikai szerepvállalásáért börtönre ítélt, majd egy fogolycsere során a Szovjetunióba került Varjas Sándor meghívására a fia Moszkvába költözzön, vagy hogy már hazatérve feleségjelöltjével, Sinkó Boriska szobrásznővel „esetleg mindnyájan külföldre menjünk”. Mindkét terv dugába dőlt. Hogy miért, Varjas esetében nem derül ki, hisz szinte fantomalakként van jelen, róla beszélnek, nem ő szólal meg. Hasonlóan a kötet legtöbbször szerepeltetett nőalakjához, Adler Rózsihoz, akit „már olyan magyaros csakazértis dacból igen szeretem” – árulja el édesanyjának. Meglepő ez a feltárulkozás a zárkózott fiútól, aki majd egy versében (Rue Bude) sorolja elő, ki mindenkibe volt szerelmes Párizsban. A féltés sugallta félelmet az a bizalom oszlatta el, amely nemcsak az emigrációban, hanem idehaza is megnyilvánult Illyés Gyula iránt. Kint a könyvkötő műhelyekben éppúgy, mint itthon az irodalmiakban. A megbízhatóság, a segítőkészség kifejeződése volt s maradt ez.•

 

A nyitóképen: Illyés Mária és Márkus Béla. Fotó: MMA Kiadó/Benedek Zsolt. Az MMA engedélyével.