Karcsi bácsi érkezésére fel sem ébredt. Az öregúr odament a fotelhez, látta, csendesen alszik a felesége, akkor sem ébredt fel, amikor a levelet kivette a kezéből. Elolvasta, arca egyre komorabb lett. Végigfutottak benne a házban töltött évtizedek. Hirtelen úgy érezte összeszorul a torka, a mellkasa, nem kap levegőt, kirohant az udvarra. Észre sem vette, hogy szinte száguldozik az ágyások között. A kajszibarack már zsendült. Ettől mosolyféle jelent meg az arcán, de keserű fintorban végződött. Ez volt az első gyümölcsfa, amit mi ültettünk, a régieket még Amália apja, a tulajdonos, de ő már nem élt, mikor a feleségével beköltöztek. Beköltöztek? 1962-ben, amikor megkapták a lakáskiutalást ide, nem volt egyszerű „beköltözés”, hiszen elvett a tanács a tulajdonos nagy házából egy szoba-konyhás részt.
Boldogok voltak, Anna szüleitől, ahol nyolcan laktak egy szoba-konyhás házban, végre „sajátjukba” költözhettek. De aggódtak is, hogyan fogadják őket a tulajdonosék, vagy inkább hogyan tűrik el a jelenlétüket.
Le kellett falazni egy ajtót, ami összekötötte a kiutalt lakrészt a ház többi részével. Szerencsére az így leválasztott lakásnak volt külön bejárata. A kulcsátadás, birtokbavétel hűvös udvariassággal történt a tulajdonos részéről, ők, akik betolakodónak érezték magukat szorongva, vették birtokba a lakást. Amíg Anna meszelte a kis lakást folyton az járt az eszükbe, mennyire haragudhatnak rájuk a tulajdonosék. Ettől a gondolattól később sem tudtak szabadulni, pedig soha egyetlen rossz szó el nem hangzott. Minden hónapban pontosan fizették a tulajdonosnak a tanács által meghatározott lakbért. Az úgynevezett három lépés távolság mindig megvolt.
Hogyan is lett ebből barátság, tűnődött a kisöreg. Hát persze, amikor a háziak disznóóljának fala kidőlt. Kérés nélkül ment segíteni. Utána egyre többet beszélgettek, ha összetalálkoztak az udvaron, később névnapokon köszöntötték egymást, amikor a háziaknak megszületett a kisfiuk, Gyuszi, sokszor vigyáztak rá.
Anna hiába esett teherbe két-három hónap után mindig elvetélt. Végül beletörődtek, hogy nem lesz gyerekük. Gyuszikát úgy szerették, mintha a sajátjuk lett volna. Szabad bejárása volt hozzájuk. Milyen jó is volt az! De futottak az évtizedek. Gyuszika felnőtt, önálló életet él, saját lakása van. Itt már csak az idős édesanyja lakik, az apjához a temetőbe kell kimennie.
Végignézett a kerten, az udvaron. Már szinte mindent ők műveltek. Amália csak a ház körüli virágoskertet vállalta, nehezen mozgott. Károly építette saját kezével a garázst, igaz, csak egy kis Trabantot tudtak venni, de nekik az kincs volt. Most mi lesz ezekkel is? Anna tyúkjaival, a terméssel, hiszen még csak nyár eleje van. Ugyanaz a szorongás kerítette hatalmába, mint a beköltözéskor. Mennyien irigyelték őket, hogy milyen jól kijönnek egymással!
A kényszerbérlő és az őket tűrni köteles háztulajdonos. Mert ez volt a hivatalos megnevezésük. Fájdalmasat sóhajtott. Mennyi szép évtized! És mi lesz most?
Bebotorkált a házba. Anna néni már felébredt és kereste a levelet. Ezt keresed? Nyújtotta felé.
– Karcsi, mi lesz most velünk? – sírta el magát az asszony.
Mivel semmi megoldást nem tudtak kitalálni, másnap bementek az önkormányzat lakásosztályára. Szerencséjük volt, egy ismerősük volt aznap az ügyfélszolgálatos, türelmesen elmagyarázta a helyzetet, és megnyugtatta őket, ez nagyszerű fordulat, mennyien örülnének a helyükben. Megköszönték a kedvességét, aztán hazafelé megbeszélték, hogy nincs más hátra, beszélni kell Amálkával és Gyuszival, hátha valamire jutnak.
Gyuszi autója a ház előtt állt. Összenéztek. Most mondjuk meg? Kérdezték szinte egyszerre. Amália és a fia a nappaliban kedélyesen beszélgettek, bennük is akadt a szó, amikor meglátták a két öreg riadt arcát. Gyuszi ugrott fel, csak nincs valami baj? Tessenek leülni! Nem is tudom, motyogta Karcsi bácsi, és odanyújtotta a levelet. Gyuszi elolvasta, lassan, egyre lassabban, kicsit tűnődött, aztán vontatottan megszólalt.
– Karcsi bácsi, ez… ez… tulajdonképpen remek hír. Nem igaz? – nézett az öreg arcába, de rögtön látta, hogy az nem tartja remeknek. – Kapnak egy gyönyörűen felújított, önkormányzati lakást a belvárosban! – a fiatalember hangja egyre bizonytalanabb lett. – Jobb helyen, mint ez itt! Szívből gratulálok!
– Mondjam azt, amit érzünk? – kezdte az öreg. – Egyik szemünk nevet, de a másik annál jobban sír. Itt élünk vagy negyven éve… ha csak húsz évvel korábban jön ez a papír, még tudtunk volna örülni, de mi már kifele megyünk az életből.
Gyuszi az anyjára nézett, rajta sem látott kitörő örömet. Egy korosztály volt a bérlőivel, az ő szemszögükből is átérezte a helyzetet: sajnálom, suttogta.
Sűrű csend telepedett közéjük. Az együttérzés és a tehetetlenség csendje. A felajánlott lakás visszautasíthatatlan, a jogszabály, amire hivatkoztak kimondta: „Meg kell szüntetni a kényszerbérleteket!”
– Menjünk – motyogta Karcsi bácsi –, majd beszéljünk… valamelyik nap.
Két nap múlva ismét leültek, a kisöreg nagyon izgatott volt, azonnal rákezdett.
– Volna egy megoldás, ha beleegyeznek. Szabályosan, mindent meg tudnak csinálni, okiratokat… mindent…
Amália és Gyuszi együttérzéssel néztek rá, így kissé megnyugodva folytatta.
– Az önkormányzati lakás, amit felajánlottak, azonnal megvehető a forgalmi érték tizenöt százalékáért, ha egy összegben ki lenne fizetve. Gyuszinak ajándékoznánk, csak maradhassunk, amíg élünk. De nekünk nincs hozzá pénzünk… Szép, belvárosi, teljesen felújított lakás.
– Ez túlzás, nem arányos, Karcsi bácsi. – hebegte Gyuszi.
– Jól megfontoltuk… gondolkodjatok rajta Gyuszikám.
Felállt megfogta a felesége kezét. Csendesen kimentek. Amália és Gyuszi döbbenten ültek, sokáig hallgattak.
– Mennyit öregedtek pár nap alatt! – suttogta maga elé Amália. – Öreg fát nem lehet átültetni. Fizessük ki a tizenöt százalékot, és az ügyvédi költséget. Lakjanak itt ingyen életük végéig. Nem venném a lelkemre, ha bánatukban… történtek már tragédiák ilyesmiből… Hiányoznának is.
– Nekem is, nagyon. – mondta nagyot sóhajtva Gyuszi.
Másnap már reggel korán kiült a két kis öreg a függőfolyosóra, hogy ha Amália reggel megy a piacra, rögtön beléjük botoljon, hátha a várva várt választ megkapják tőle, mert rákérdezni ilyen hamar nem akartak.
Amália is korán ébredt, a szokottnál korábban. Gondolta, lemegy a kertbe a metszőollóval, hogy ne legyen feltűnő, leszed pár szál rózsát. De titokban azt remélte, hogy kinn találja a házaspárt, és megmondhatja nekik, hogy elfogadják az ajánlatot, maradjanak itt ingyen, amíg élnek.
Amikor a három idős meglátta egymást, mindegyik megilletődött. Amália egyikről a másikra nézett, alig találta a szavakat, valahogy erősen a helyükbe képzelte magát, hogy ők mennyire izgulhatnak. Összeszorult a torka, végül csak annyit tudott mondani, miközben a szeme lassan bepárásodott: igen, maradjanak… hiszen oly régóta… mi már egy család lettünk. Feléjük nyújtotta mindkét kezét, a házaspár remegő kézzel fogta meg. Némán álltak, csak nézték egymást, de a kézszorongatásuk annál többet mondott.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Gemini)
