Németh László Berzsenyiről szóló könyvében, 1937-ben arról ír többek között, hogy ez az életmű „erős nyomott hagyott” az utókor számára, legyenek azok irodalomtörténészek vagy költők. Például „…Illyés egy-két korai versében … a Berzsenyi emlék különösen erős és megejtő…”
S persze régóta iskolai tananyag is. Csöndben megjegyzem, hogy ma már a diákok számára a nehezen olvasható szerzők közé tartozik a klasszicizmus, de a romantika szempontjából is jelentős szerző műveinek többsége. Az évforduló is kötelezi az utókort, hogy amennyiben lehetséges, ébren tarthassuk azt a költőt, aki többek között arról zengett ódát, hogy „Romlásnak indult hajdan erős magyar!...”, vagy éppen arról, hogy „…Forr a világ bús tengere, oh magyar!...”

Ezért is örültem annak, hogy a minap egy karcsú kiadványt hozott a posta: Németh István Péter Mezei csokor Berzsenyi Dánielnek című kötetét.

A kiadás helyszíne Sümeg, az a vidék, amely oly fontos volt a nagy előd számára.

A mindössze mintegy negyven oldalon versek és prózai írások. Ahogy az előszóban Szemes Péter írja: „Nemcsak avatott irodalomtörténészként, de ihletett pannon poétaként is örvendetesen tevékeny Németh István Péter új kötete méltó tisztelgés a nagy előd előtt…” Valóban az, méghozzá úgy, hogy a szerző a jeles ódák alkotóját, de azt a nemest is megidézi, aki korának legszínvonalasabb uradalmát vezette. Persze az is igaz, hogy konzervatív felfogása érvényesült abban, hogy számára elfogadható volt a hierarchia a jobbágyfelszabadítás nélkül.

Ám ez a lírai és prózai virágcsokor másról szól. Az esztétikai értékekről, az emelkedett stílus lényegéről.

S arról, hogy a költőutód tehetsége és műveltsége lehetővé teszi, hogy akár Berzsenyi nyelvén is megszólaljon, klasszikus veretű formában és művészi eszközökkel. Vagy éppen Horatius szövegeinek átültetését is említhetjük. Jók ezek a példák arra, hogy évezredek távolában is lehetséges az érintkezési pontok találkozása. Versben és prózában egyaránt. Ilyen miniatűrökben például: „A Szent György-hegyi út Szigligetig csupa / Pásztortáska, pipacs, sárga körömvirág, / Ánizs, réti katáng, fecskefű, szarkaláb – / Vedd hát: versbe szedett csokor!” (Barátnéjának) Vagy: „Hullámolnak elébed, lám, a kígyósziszek, / árnyék sincsen alattomos fényben, amerre jársz, / fölkéklik valahány szál, a bokád körül / csak gyöngykavics pereg.” (Berzsenyi könnycsepp)


Vagy idézhetjük a Berzsenyi fái míves sorait: „…Nézd, a kelő Nap a lombok alá süt először a hegyre, / s este előtt ér túlnan az erdei fák koronáján…” Megelevenedik a pannon táj, az a lelkiség, amit szerzőnk lelkesen visz tovább. Nagyobb lélegzetű művei kétségkívül szellemi-esztétikai rokonságot mutatnak a megidézett költő világával. Ilyen költemény például A melankólia dicsérete (levél-töredék). És

hódolattal szól „Dani urasághoz” több alkalommal is.

(A nemrég elhunyt Ágh István Dani uraságnak írt hajdan kötetet.) S vannak olyan, a sors egészét célba vevő költemények is ebben a karcsú kötetben, mint a Forrásáldozat. Természet, idő, szerelem, vakító nyári égbolt, gyermekkor tava, s a befejezés: „…nem issza be fényedet / Többé semmi iszap s tenger-idő, mivel / Versemből nem apadsz, folysz / Nyár s fűz árnya alatt.”

S az ilyen maradandó lírai pillanatok után olvashatunk még prózai írásokat is, amelyek hol közvetlenül, hol közvetettebben kapcsolódnak a kétszázötven évvel ezelőtt született nagy költőhöz és szűkebb hazájához. Miként a mezei csokor is…

 

Nyitókép: grafika: Rónai Balázs Zoltán/Gemini