Pontosan nyolc éve, hat hónapja és tizennégy napja történt a törzshelyükön, az Üllői úti kis piszkosban. Azóta nem találkoztak, nem beszéltek egymással. Majd ha felhív, hogy bocsánatot kérjen, akkor talán – mondogatták külön-külön – kórusban.

Hatéves korukban lettek barátok, mikor egymás mellé ültek az elsősök padján az iskolai évnyitón. Zolipista, így nevezték őket mindenhol. Közösen választottak iskolát, pályát, sportot, társaságot, nőt. Ez utóbbit is túlélte a barátságuk.

Hát aztán egyszer minden véget ér – vonogatták a vállukat, miután a közös ismerőst kifaggatták, külön-külön természetesen, Zoltán válásáról, a gyerekekről, a szívkatéteréről, ami óta egy kortyot sem iszik; István aljas eltávolításáról a cégtől, persze kitüntetés, kristályváza, ahogy szokás, aztán depresszió, azóta szívritmuszavarok. Teniszezik-e még? Mindegy, hagyjuk, hülye kérdés volt.

Nagyjából négyévente megharagudtak egymásra, időnként nehezen rakták össze, hogy voltaképpen mi történt utoljára. Pár hónap mosolyszünet, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Arra tisztán emlékeztek, mikor egyikük kitűzte a kokárdát valamelyik választás után, merthogy ő magyar, a másik pedig nem tűzte ki, mert ő meg így magyar.

Ez is elsimult valahogy. Már rég nem kellett sülve-főve együtt lenniük, hogy tudják, kivel lehet a legjobban mulatni és búsulni, ki az egyetlen, akivel a csönd beszédes. Biztosak voltak benne, hogy ha baj van, mindig ott a másik.

István mamáját Zoltán búcsúztatta, mikor végleg elment. Pár évre rá Zoltán mamája következett. A gyászbeszédet csakis István mondhatta, erről nem volt vita egyik családban sem.

Egyszer meglátták egymást a stadionban, magyar–finn barátságos, István az E-szektorban ült, Zoltán az F-ben. „Történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk…” – énekelték a tömeggel. Mikor találkozott a tekintetük, ütemet tévesztettek. „Mi egy vérből…” – talán ennyi szorult beléjük a meglepetéstől, hogy aztán teli torokból kiáltsák, „…valók vagyunk.”

Ez a mostani más. Pontosan tudták, mi az, amiről a másik meggyőzhetetlen. Amit piszkálni kár, mert legfeljebb annyi történik, hogy föltépik a behegedt sebeket. Mindent tudtak egymásról, azt is, hogy világlátás, meggyőződés dolgában hajthatatlanok. Régen, a mámoros ifjúság idején ebben sem különböztek. Radikális lázadónak tekintették magukat – persze a kereteken belül –, és humanistának. Maguk sem tudták, mi ütött beléjük. Valahogy benne volt a levegőben a konok egymásnak feszülés. Egy idióta viccel indult, hogy a tüntetésen mit is mondott az a fitymaszűkületes forma díszmagyar. Ugratásnak tűnt, kötekedés lett belőle, aztán vita, vádaskodás, marás, rúgás, asztalborogatás.

István szerint azért, mert Zoltán nem lát tovább az orránál, elhülyült, benyelte az ócska propagandát, Stockholm-szindrómás, gyáva, elvtelen, mindent szarozó, felelőtlen, se Istene, se hazája, eladta a lelkét, vakhitű, szektahuszár, tolvajnak állt, hazug, gyűlölködő, idegenlelkű, hitszegő, hazaáruló, ha ezek jönnek és bedőlnek, márpedig bedőlnek, az bizonyos, tele lesz a gatya, ő lesz az első, de akkor már késő, veszélyben, bajban amúgy is világgá szalad az ilyen ember.

Zoltán szerint azért, mert István nem lát tovább az orránál, elhülyült, benyelte az ócska propagandát, Stockholm-szindrómás, gyáva, elvtelen, mindent szarozó, felelőtlen, se Istene, se hazája, eladta a lelkét, vakhitű, szektahuszár, tolvajnak állt, hazug, gyűlölködő, idegenlelkű, hitszegő, hazaáruló, ha ezek jönnek és bedőlnek, márpedig bedőlnek, az bizonyos, tele lesz a gatya, ő lesz az első, de akkor már késő, veszélyben, bajban amúgy is világgá szalad az ilyen ember.

Most itt van. A veszély, amiről annyit beszéltek, de egyikük sem gondolta, hitte komolyan. Mégiscsak föl kéne hívni. Föl kéne…

 

Nyitókép: Heltai Ákos