Szemükbe szúrnak hátam tüskéi, a védtelenség ruhaként ölel körbe – én így haragszom, kezem a hátam mögött összefonom, ahogy a szomorú ember visz virágot, de mire hazaér, már eltörött a váza.

A szemeimet akarják látni. Itt maradt mindkettő az arcomon, mint egy-egy letörölhetetlen folt, amit nem engedek meglátni többé senki másnak. Szememben szoronganak a percek, csak pislog a világ, s ha már nem válaszol, legalább nem is kérdez. Hagyom vajúdni bennük a szánalmat; a könny enyhet ad, elmosódik benne a látvány, de a tekintetem még mindig a falra tapad. Nincs más dolgom, várom az estét, nem tudom abbahagyni a várakozást. Az arcomon érzem a kilincshez érő kezek tapintását, már a kopogás előtt meghallom a látogató hangját – ahogy meglátom a szomszéd ágyon fekvő fölé hajoló nőben az anyát.

Piros ruhát adtak rám, fehér harisnyát, hogy így várjam azt a napot, amikor végre belülre költözik, aki kint rekedt. Őt szépítse ruhám, őt melegítse kabátom, én így választok minden reggel – remélve, hogy jól áll majd anyámon. Aztán megmondom neki, hogy szebb ez a ruha, mint amiben meglátogat, és azt, hogy mindig rám hallgasson, mert nálam csak ő a divat, mindig feküdjön mellém, inkább én legyek, akit elaltat. Az éjjel megnyugtat, a párnára feszül a fájdalom, arcát a magamé mellett találom, ebben az éjszakai fényképalbumban mindkettőnket megtalálom, de amint fényt kapunk, mert ránk nyit a reggel, arra ébredek, hogy megint csak hozzám jött, s talán már sohasem értem.

Elértem célom. Állnak mögöttem sorban, mint percekben az évek. Mint a visszatéréseid között a lerágott körmöket ellepő vércseppek. A sarkot szeretem, a sarkon fordult életet, ahogy itt állok, s érezni azt, hogy semmit sem tehetnek. Ők nem itt nőttek fel, otthont nem másban keresnek, ők ölelést kapnak, nem pedig kegyelmet. Engem hátrahagyva futott innen anyám az anyja után, hússzínű sebekkel a piros ruháján, s a fehér harisnyát földig lehúzva, vitte reményeit az intézeten túlra. Durva emberek durva játékai közt játszotta a babát, pislogott, s nevetett, amikor megnyomták a hasát.

Elég volt neki egy darab cukor, ágy mellett egy fekhely, az ugató kutyapóz, vagy egy hosszabb szünet két megalázás között – de érek annyit én is, várj, amíg megszökök! Addig üldözlek, amíg nem ordítod nappal és nem suttogod éjjel, hogy szeretlek. Simogass, nevess, legyen a kilincsemen végre a te kezed, tetoválj belülre, aztán fordítsd ki életed. És ruhát kell cserélnünk, újakat kell venned, hogy szebbek legyünk együtt, és megnyugodjanak a reggelek. Csak siess, érj ide, mielőtt kidob majd ez az otthon, s utánam hajítja mindazt, amit jobb volna itt hagynom.

De amíg ezek itt állnak, gyűlnek bennem a mérgek. Hadsereget gyűjtök, kitörni utánad. Fegyvert fog az ördög, megígér mindent, ami elől szökök.

És nem tarthatnak vissza, jöhetnek ezerszám a mennyei seregek, ha nem adhatok benned az anyámnak életet.

 

Nyitókép: Copilot, Rónai Balázs Zoltán