„Jaj, lábaim, miért nem vagytok otthon ott, ahol az, ki kormányozta léptünk.”

Nagyon figyeltem. Nem lehetett több, mint két ütés a fejszével, mire felébredtem. A dunyha vastag. Rám terül, szigetel, ahogy a félelmet választja el tőlem a figyelem, amibe belebújok, mint fürdés után a pizsamámba. Figyelem azt, ami nem lehetséges.

Nem kért a kicsi semmit, látszott rajta, hogy még nem oldódott fel. Az anyjára nézett, aki észrevette, hogy egy kicsit maszatos az arca, de nem törölte le. Talán nem akart feltűnést kelteni. Inkább biztatta, biztosan jólesne egy kis kóla.

Már nem vagy meztelen, még ruhátlanul sem. Száraz vagy mindenütt, amilyen a bor, amit ittál. Érdes a szájpadlás utánad, mégis csiszolatlanul csordul a szó, ahogy titkos gondolat gerjed mozdulattá a testmelegben.

Hetty Lange, az ügynökség vezetője alig látszott a Central Perkben, szinte észrevehetetlen volt, akár a helyzet komolysága. Kicsi volt, tekintélyét mintegy ellentételezve alacsony, mégis kerülte a feltűnést, bár a drámai pillanatokban mindig rávetült a fény.

Pólóban kéne lenned, pirosban, az valósághű, ráadásul jól látszik, és még a vért is eszünkbe juttatja, ami fontos, mert vér nélkül nehezebb megérteni a halált…

Egynél azért már többször haltunk meg. De a lélek nem vándorol, leomlik belülre, gyűlik deréktájon, ahogy a csigolyákon a mész, sírgödröt ás a testbe, májfoltokat vérzik az idő bőrére, s hogy ne is lássuk, a szemünk alatt gyűjti szennyesét.

Tizenöt lehetett. A sör frissebb volt. Talán tízperces. Izzadt az üveg. Apa is. A lány nem. Vannak ilyen lányok. Apára figyelt. Eltette a fülhallgatót is. Még amikor felszálltak.

Ez nem rólam szól, én stabilan állok, jégmadárként nézek a mélybe, nyugodtan várok, míg a halál beúszik a szemembe. Fentről víznek látszom, lentről fák levelét alakítom, rozsdaszínű szívvel, fehér mellényben, tudva, a vég így nem ismerhet fel.

Volt pár apró lyuk a döngölt földpadlóban. Talán egérlyuk. A nagyobbakról nem tudni, mi vájhatta. Lali most épp egy ilyenben botlott meg, még a munkáskabátját sem volt ideje levetni. Alig ért haza, szinte a küszöbben elbukott.

Megy a sárga a feketéhez. Még olyankor is, amikor veszélyt jelez, ahogy a szalagkordonon. Nem véletlen, hogy a dekorfestmények közt gyakori a bútorboltokban ez a színkombó. Persze láttunk már ilyet olyan képeken is, amelyeknek van festője, Fehér Lászlónál, Nádler Istvánnál vagy Klimtnél.

Állni a halál előtt, mikrofonba kapaszkodva, ritmusra fájni, mert kikapott a Barcelona, vagy azért, mert már nincs másik dal, ami belefér, és ami igazán szerethető, mert mindig ráfeszül ez a frigiddé szűkült idő.