Ám ezt a madarat az ablakunkban nem festette senki. Ez élt. Ott ült sárga-feketén, ahogy a napfogyatkozás a hold árnyékában, amikor eljön az ideje.
Nem kívánta a kávét. A feketét. Ősz hajába túrta kezét, ahogy a fejfájósok. Mert fájt, reggel óta, előbb ébredt a fájdalom, mint ő. S amúgy is, az ősz igazából nem szín, inkább tudomásulvétel, beletörődés, akkor is, ha csak a hajról van szó. Olyan, ami miatt fognunk kell a fejünket. És ha már szín, akkor is inkább ezüst, de amikor nem a szem dönt, akkor bizony az is fekete. Márpedig gyakran nem a szem dönt. Nem is dönthet. A szem mindent lát, ami visszaveri a fényt, de semmit, ami elnyeli. Az elnyelt fényben nem látszik az elveszettség, a harag, a kiszámíthatatlanság, a vérnek ezek a szív körüli erekben bujkáló rögei. Nem is jó mindent látni. A hajba túró kéz ujjai végén a megsárgult körmöket sem. A nikotin fest, mint az a harminckilenc vagy tán még ennél is több növény, amelyekből sárga színt lehet nyerni. Feketét csak alig nyolcból. Enyhet már csak a gyógyszerek adhatnának, ha keresné, ha akarná, ha elég fontos lenne, hogy ne fájjon. De mankónak ott a seprű, nyugtatónak a monotónia, ahogy teszi a kéz, amit követel az élet, újra és újra, mielőtt meggondolhatná magát az ember. Mert az ember könnyen meggondolja magát, ha nincs mit tegyen, ha már nem szükséglete a maradás: egy gyermek, kettő, ki tudja… Mint a tehén tőgyére a reggelé, úgy fonódik ránk a ragaszkodás ujja.
Tudtam, hogy bántották. Újra. Tudtam, hogy azért, mert egyedül van, azért, mert nincs mással, azért mert nincs is más. Aki így is él, aki így is megmarad, azt nem szabad szeretni, nem szabad segíteni. Az olyan lenne, mintha magunknak akarnánk rosszat. Mintha azt mondanánk, lehet így is, de tudjuk, hogy nem lehet, hogy nem szabad. Neki sem. Ezt mondja a tekintetünk, az elfordulás, a mosolyból kifacsart vicsorgás, a tőmondat a beszéd helyett. De ő sem szól, szorul a kendőn a hurok, összezárja az állakat, védi a fület a sértő csendtől, a saját akadozó szavától, a rendtől, ami csak általában igaz, és az igazságtól, ami ugyan örök, de csak akkor az, ha személyes. Még remegett. Már blúza mintáján is egyre kókadtak a virágok, lépte nem vert fel port, csoszogott, ahogy a szárnyas idő Berzsenyi halála után. Ahogy a vers a civilizáció, ahogy a gondolat a hús és a csont nélkül, amiért megszületett, aminek súg, ami miatt az erekbe vérzik a szív és önmaga keserűségébe ömlik az epe. A magány elég az élethez. Ha nem bántják, ha hagyják egyedül, ha nem törik be állandóan a falait. Itt élt ő, a megrepedt falak és a betört ablakok mögött, aminek párkányáról a sárga-fekete madár nézte mozdulatlan vergődését.
Még nyár volt, de már hazafelé szaladt, összehúzódott a higany a hőmérőben, elnyúlt a köd a hajnali réten, a részeg dajdajozók unottan bukdácsoltak házunk előtt. Mintha áramütéstől, kezdtek kihalni a zenészek a mulatságokról, csak a hullámhossz volt már mérhető. Egyszerűbb lett az öröm és könnyebb az ember: de ez sem lesz elég, mert kell a hangnak a tónus, a kalóriáknak az íz, az izmoknak a súly, az örömhöz a kedv, és kell, hogy mindez belőlünk származzon. Ahogy anyámból én, szavainkból a válasz, futásinkból az élni akarás, az időnkből az elkésés vagy lombok közül a madár. Szívünk üregei csak akkor üresek, ha nem vesznek ki belőle, ha nem éri fény azt, amit őriznek, amit hordoznak. Mert nem férünk önmagunkba: apró rögökké, végül egyetlen óriási kővé gyúrja, passzírozza kincseink az érintetlenség.
Most nem vagyok itt. Vállam nem ad támaszt, a jövő épp a semmire néz, tükrében épp minket – e két szívdobbanásnyi távolságot – láthat, miközben anyám néhány virágos ruhát áztat, és érzem én is, illata lesz tőlük az elmúlásnak, ami előbb ér haza nálam, aztán elkésünk önmagunktól is, vigaszért rohanva ütközünk a halálnak. Ebben az új sötétben a madár tollai izzón, jelzőlámpaként villogva sárgálltak, amikor az ablak szilánkjai az utcára hulltak. A szoba tiszta, anya kihajít önmagából egy követ, majd leül, aztán utánasiet. Őszes hajába nem túr többé, a kávé kihűlt: nem megy a sárga a feketéhez.
