Ami nem történhet meg. Ami nem velem történik. A zár nem bírhatja már sokáig. A kilincs ráng, mint Isten arcizma, miután rájön, hogy milyen sokáig látta úgy, hogy ez jó. Az utcalámpa fénye épp az ajtóra vetül, lapjára mosolyt csal egy újabb horpadás, az árnyjáték mintha csak szórakoztatni akarna. Együttérző a tárgyak mimikája. Gyenge, belül üres, a furnér emiatt olyan megadó. Most én is furnérajtó vagyok, belül üres, nagyon gyenge, és teljesen megadó. Fekve állom az ütéseket, csak befelé, csak magamba nyílok a csapások alatt. A légzést visszatartja a csend, az ütések ütemére jár a tüdő, a dunyha lomhán emelkedik-süllyed. Pulzál a doh, hiába frissen mosott a huzat. A kintről jövő ordítást nem érteni, csak hallani. Az eltévedt ember dühe ilyen kétségbeesett, érthetetlen és értetlen. Aki nem talál önmagára, az másnál kutat, másnál forgat fel mindent, más életébe tör be. A kintlét fáj neki, a bentlét lehetőségének hiánya. Az elválasztás.

Bent más fáj. Sohasem láttam, ha mégis, töröltem. Véresnek hiszem. Ma is. Nincs szaga sem, elnyomja a hányásé. A műtét helye folyton szivárog, az ágyneműre, s onnan a lelkembe. Aztán a kihányt lélek a sötétben imbolyog, fegyvert keres, erőt a fegyverhez, ledobni a dunyhát, kihúzni reggelig: megvédeni engem. A motozást is hallom, hiába kintről az ordítás, hiába a dühöngéstől döngő ajtó hangja. Nem szólunk egymáshoz, figyelek, nem tudom miért, de biztos vagyok abban, hogy nincs mitől tartanom. A kilincs mégis bírja. A váladék megszűnik szökni a sebből, bújik a veszély elől a rák. A balta elég lesz, elég a gyors mozdulat, nyílik az ajtó, bennem zúg az aréna, minden sejtem szurkol, lábam a padlószőnyegen, de maradok, fekszem, mint riasztás előtt egy öreg tartalékos. Rohan anyám a férje felé, ki a szobából, ki mellőlem: az egyetlen reményből, a kulcsra zárt szabadságból az értelmetlenségbe, a tehetetlenségbe, a biztos halálig tartó szeretetből a közös halál utáni gyűlölet tornádójába. Az előszoba sötét, ahogy a szavak, a gondolatok, az egymástól kivérzett emberek. Én csak akkor győzhetek, ha ők nem, csak a hangok ütköznek össze, a balta és a fejsze pedig csak a düh, az erő, az elszánás megafonja marad. A szavak szétfröccsennek, gyújtósként lapítanak a gyűlölet tűzifái alatt, de nem jön az ütés, nincs szikra, kioltja egymást a két egymásba folyó indulat. Az ordítástól kimerült test nem emel kezet, a másikra nem csap le, csak mindkettő ágynak esik a saját szétzúzott ajtaja és élete mögött.

Mindenki ragaszkodik a halálához, ami még hátra van. Ez a harcok vége. A tévelygés mint remény. A tortúra mint esély. A nemek egyenlőek. Az egymásra mondott, az egymásra dobált nemek. A régi igenek törmeléke vagyok, a dunyha alá söpört az éjszaka, de ébredés után mosolyt húzok a reggel szájára, megölelem a katonát, ezt a megkínzott, gennyedző, majdnem baltás gyilkost, aki reggelit ad nekem cserébe, s annak biztos tudatát, hogy engem soha nem érhet baj.

Megfigyeltem. Nagyon.