Most is mindenki erre várt. Hogy végre más megvilágításba kerüljenek a dolgok.

Csak azért, hogy történjen valami, Hetty kért egy whiskyt, épp, amikor a falon át berobbant autójával a kávézóba Martin, aki a tőle megszokott őrült módon elfogott valakit, akiről látszott, hogy inkább menekült, mint szökött előle, hiszen előbbire igen, míg utóbbira semmi oka nem volt. Az ártatlanság azonnal látszik. Elég egy pillantás. Ha gyakran ülsz a Perkben, nem lepődsz meg, kitanulod az életet. Rájössz, hogy érdemes várni, mert mindig történik valami érdekes, és egyszer úgyis minden kiderül. Riggs ma sem borotválkozott, neki mindig hiányzott valaki, pontosabban egyvalaki, s ilyenkor elhanyagolta magát. Laura Palmer sokunknak hiányzott, már nagyon régóta, mégsem voltunk gondozatlanok – de hiába minden, senki sem találta. Mi itt vártuk a megoldást, úgy ültünk az asztaloknál, mintha egyenesen Poirot hívott volna össze bennünket, hogy leleplezze a rejtélyt. Ettől izgalmas ez az egész: egyszer csak jönnek olyan emberek, akik nincsenek köztünk nap mint nap, akik nem közénk valók, akik sosem jártak még itt, s mégis tudják a választ mindenre, ami csak érdekelhet bennünket. Én úgy képzelem, hogy a következő nagyon határozott, kimért, ám tudálékosan intelligens hangon, valamiféle arisztokratikus brit akcentusban szólal meg, mint Endeavour, aki ezt a nevét titkolja, de Morse-ként jó ismerősünk. Miatta hallgattunk operát is. Az egyikben, amiről egy olasz írt darabot, olyan szépen sírt a kisasszony a sivatagban, nagyon meghatódtam. De el tudom képzelni őt sokkal idősebben is, ősz hajjal, s miközben belép e kíméletlenül határozott Gibbs, szinte hallom a Jethro Tull zenéjét, egy olyan időből, amit többségünk még az ég alatt töltött, s nem egy asztalnál ülve, fedett helyiségben.

Hetty kért még egy italt, úgy látszik, messze vagyunk még a megoldástól, sem Lauráról, sem önmagunkról nem tudunk meg egyelőre többet. Talán fel kéne hívnom Patrick Jane-t, ő bárkit kiismer, legalább tizennégy éve ismerem, biztosan segít. Az ember egyetlen indítéka sem maradhat előtte titok, s bár nem olyan sármos, és főleg nem olyan magas, mint Lucifer Morningstar, sőt saját bárja sincs, valahogy sokkal életszerűbb, hitelesebb a tudása. Én hiszek a tudásban, S. Cooper texasi professzor, aki végül mégis megkapta a Nobel-díjat, erre is megtanított. Akkoriban sokat nevettünk, a tudomány vidám, legalábbis örömteli dolog. De már százéves ügy ez, sokat beszélgettem erről Lilly Rush nyomozóval, ő egy régi barátnőm, aki szereti a múltbeli történeteket, amolyan vintage-futurista. Szeretem a nosztalgiát, ami vele külön élmény, mert Lilly utólag is mindent észrevesz, amire emlékezni érdemes. Mindig is boldoggá tett, ha legalább utólag megértettem önmagamat vagy másokat. Aki érti a világot, biztosan kevésbé rosszindulatú, s ha kell, irgalmas.

Azért szeretek itt ülni az ablaknál, ami igazából üvegfal, mert tükröződöm benne, s a fényviszonyoktól függően hol nagyon fiatalnak látszom, tele élettel, hol érett felnőttnek, akinek benőtt a feje lágya, hol kedves öregnek, akinek kijár egy kis semmittevés. De néha, ha rossz az idő, fáradtnak látszom, fáradtabbnak, mint ahogy valójában érzem magam. Ennél is rosszabb, amikor alig ismerős az arc, aki visszabámul rám. Olyan vészjósló, hogy szerepelhetnék vele akár a Vámpírnaplókban is, épphogy túlélve egy igazi vérfarkastámadást. Én is iszom egyet, nem jók ezek a gondolatok. Hettynek is kérek, biccent, így köszöni meg. Nem szól, mert az nem az ő stílusa. Látom, esküszöm, látom a fegyvert a blézere alatt. Előlem nem tudja elrejteni, a szeretet, az aggódás, amit érzek iránta, megtanított figyelni rá. Ő ritkán lő, nyilvános helyen pedig, ahol mások is megsérülhetnek, soha. Tiszta a keze, ahogy a lelke, olyan, amilyen csak Cemre Kayabeylinek van. Meg kell menekülniük a tiszta lelkű embereknek, én majdcsak elleszek ezzel a csúnya tükörképemmel, kiheverem, pláne, ha benéz hozzánk Dowling atya. Ő olyan elragadó, rá van szükségem, nálam sokkal okosabb és figyelmesebb. Ő észrevette volna, hogy valaki közben kiitta a whiskymet, hogy Hettynek immár hűlt helye, hogy Laura Palmerre már senki sem kíváncsi rajtam kívül, hogy Chandler és a többiek már rég nincsenek itt. És azt, hogy amíg itt ültem, egy lövés sem dördült, mégis én maradtam az egyetlen, akinél nincs fegyver. Haza kéne már mennem.