A gyerekek mind meghaltak azon az osztályon. A mosolygósra rugdosott száj kiharapja a vágyból a szégyent, a remegő állkapocs az emlékek ütemére zárul, ahogy üzekedik a fejben a tehetetlenség a túléléssel, és a szájüregkoporsóban a reggelente tisztára mosott halottakon fekszenek országnyi lepedéktemetők, amerre az apák megterméketlenítő sejtjei folytak, és véres fogkrém csordul a torkon át a szívig. Lenyelhetetlen a félelem, kiköphetetlen a bizonyosság: ugyanazt a mocskot kentük egymásra, s mint vécépapírba, végül versbe töröljük a kínt.
Itt gyászolok én is, vershamvak közt járva, kitapostam magamnak az utat a haláltól a hazáig – összebújunk ebben a léleküregben, amíg gyilkos szeretettel tapossa belénk a jövőt sok valóságtól fájó versláb, békére hívó verbunkjaival. Megerőszakolt test ad enni a szeretetéhségnek, édesen követelőző jövőre fröccsen az anyatej. Áramlik a szennyezett bomba mérge az elődből az utódba. Kórházak telnek el a hiányzókkal, a nőkből elvéreznek az anyák, csak üres mementó már a mellbőség – gúnyolja a gyűlölet a ki nem hordott halált. A rettenet végleges, ha már belénk élvezett a halál, egy másik ember lesz, aki belőlünk talpra áll, egy új lélek, amelyik új testet reinkarnál.
Én nem tudok így őszinte lenni, nekem nem fáj semmi ennyire. Turista vagyok még a saját életemben is: csak tekintetem függ a keresztfán. Noli me tangere, ennyi a pajzsom, egy visszatért Leonidas a spártaiak ellen – elmesélem, milyen volt meghalnom.
Anna, őrök, őrangyalok vigyázzák a verseket, amiknek eredetileg csak prózai okai vannak. Velük sikerül végül test nélkül könnyűnek lenni, rendezett formák simítják magukba idomaidat, és a már síró gyermekként megtanult dajkaság ránő fejünkre, mint jólétre a háború, vagy Szerbiára a Vajdaság.
E nőkkel népek haltak meg, maga a nászágyon fogant jövő, és ha nem lőttek is belénk, velünk is történt ez, a kórházi ágyon a mi csendünk a lepedő, gyermekek kínja gyűri belénk a ráncokat, így vasalja ránk magát az ítéletidő.
Fertőtlenítő szagunk van – a túlélés parfümje –, a lélekből exhumált versekben elhagyott sírok pihennek sorokba temetve, és már nem érzünk gyászt, mert a karakterek figyelnek egymásra, s a kín közben belehal a szerelembe.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by ChatGPT
