Régen itt laktam. Már nem érdekes. Elsüllyedtek bennem a régi felszínek, áttetszenek a védőfalak, s kopnak a falról a képek, ahogy a képekről az árnyalat. Kertem is volt, benőtt engem, felnőtt az éden a kórók alatt. Valamikor itt lehetett… de már se az, sem én nem vagyok érdekes. A száműzött olyan otthonra lel, amit sohasem keresett, csak belakja a tér, ahova bújik, ablakok nyílnak, a szellemhuzatban a lélek előbb-utóbb kizáródik, és az elszigetelt nincsek közt kotorász az élet, most az enyémet viszi, aztán nekem adja a tiédet.

A túrautak végén a házam lett a lakat, idáig követnek, de nem utódom egy sem, börtönükbe szökött turisták ölébe telepszem, egy helyben ülve látom elmenni, ami megmaradt. A könnyek hiányát, a kiszáradt panaszt, a vágyból a küzdelmet, a gyötrelem nélküli fájdalomból a vigaszt.

Nyitnak a kocsmák, isszuk a tavaszt, helyettünk törnek a padlón a poharak, és a virágok helyett belénk isznak a szilánkok között dőzsölő darazsak. Horzsol a szél, még mar a kabát alatt, dörzsöli, ringatja a libabőrbe bújt vágyakat. Az izgalom megnyugtat, játszik velünk ez a vén vértoló, hozza-viszi köztünk a lényeget, a kicsit, a nagyot, s köztük a sok-sok közepest. Ilyenkor huncutul vigyorog az élet, kacag bőrtakarónk alatt, ki itt belépsz – kulcsokként lapulunk, fölöttünk lábtörlőnk elszakadt. Alásöpörve a messze időből idáig kóborolt pásztorórák. Rajtuk fölösleges számlapok. Korábban sem jöttél többször, helyetted a végső naplemente jött korán, csak átestünk egymáson, figyeltelek, mint egy utolsó vacsorán.

S megint nem botlok beléd, küszöbömön állnak a fájdalomlovasok, kik verset éreznek, s hallani vélik szavaim, s Laura éteri hangját: nem Francescót keresik, csak a belőle maradt Petrarcát. Ahogy már én sem téged, sem önmagam, ebben az emlékházban az örök szerelem jövője van, azé, ami kezdettelen, s ezért múlhatatlan, s a remény, hogy az élet rendben, csak néhányunknak megint pechje van.

Jó volt fájni, a kínt a papírba vájni, jó volt, hogy hiányzol, esni és felállni, amikor a magány elgáncsol, s futni a széllel, sietve szökni a mások szemébe, ahogy arcunkról a könnycsepp a szívünk közelébe. Bátorít a bánat, menni kell előre, menni kell utánad, medrükből kifordult folyók vagyunk, sejtjeink szeretni ebben a sodrásban imádnak, felkelnek már hajnalban, sóvárogva udvarolnak a hiánynak, isszák a földről a léthabot, s megrészegítik őket a darazsaktól bezsongott tavaszok.

Hatszázötven év nem volt elég, halál nem gyógyít időt, a legenyhébb szél megsebez, a legelső emlék legyőz. Csak elmúlni nem tud, változni sem, már önmagam múzeumába sem veszem meg a jegyem, mégis én nyitok ki holnap, felkelek korán, hátha meglátlak, felkelsz te is, nem sokkal Lázár után, s feltámad benned a nő, az a régi, aki nem halt mégsem, csak nem tud velem élni.

Régen itt laktam. És te akkor sem voltál itt. Már nem érdekes. Ha kérdezik: merre vagy, majd megmondom, hogy ne keressenek, ez sosem volt az otthonod. Itt csak a vendégek lehetnek boldogok, még én sem, mert amikor nem vagy itt, már megyek is tovább, a lábaim elvisznek innen, közös halálunk sietve folytatom, elnézést kérek mindenkitől a kedvenc szonettjével, és elmúlik majd, hazudom, hátha cserébe megírja valaki, ha meglát téged az úton.

 

Az írást a szerző fotóival illusztráltuk.