Amiért szép volt, néha belénk szeret, ami elmúlt. Mi pedig csaljuk tovább a jövővel a jelent, mert megint nem maradt rá időnk; bárhova utazunk is, végül is, sehova sem megyünk. Inkább a lenyugvó nappal színezzük a szépet, egy új filterrel gyártunk valamilyen valóságot, életlen életünkből valami épet. Pedig zsebből és euróban fizettük az ördögöt, nemrég volt, hogy itt járt és jókat röhögött, a folyón, a városon, a működő életen, mindenen, ami örökre kell nekünk, mindenen, ami eleven. Aztán megcsúszott a hídon, éppen sietett, de nem mondta hova, lekopott köveket köpött a világ arcába, és hangosan prüszkölt a november egy túlhordott országra.

Mi már akkor jöttünk, miután leszállt az igazság drónja, mert onnan fentről sem látta a szívekből zuhanni négyszáz év emlékét a kukába. A lány pedig jött a gép elé, hozta az élményt istenkék ruhában, Neretva-zöld szemében sok mélybe ugrással. Jött az ellenfényben, folyóba ölt reménnyel, őszinte haraggal, s miközben kattogott a gépem, szinte megölt minket pillantása erejével. Félretolt és elsöpört, mert tudta, újra ölni fognak érte, s ha maradunk, ott leszünk a halottak között. A bosszú muszlim lánynak öltözött, testvérei előtt késként vágta szét a tömeget, ment a híd felé, a nap ablakokon csillámló sugarai ezerfelé szórták szét köztünk az arcát, s én örökre magamhoz vettem az egyiket. Loptuk a szégyent a lánytól, amit nekünk szánt, s mindenkinek, aki őt bámulva állt, hogy beszélni tudjunk egymásnak, egymással, egymásról. Már azt hittük, semmilyen nyelven sem tudunk, utána néztünk, félre fordítottunk fejet, szavakat és életet, és most kövekből, folyókból s Belőle archiválunk magunknak egy újabb lényeget. Nem érdekel minket az ördög, aki most az igazság szétnyílt talárján röhög, amelyből kiderül, hogy a tömeg egy „reális célponton” hömpölyög, hogy rombolni nem bűn, ami közös. Hogy emiatt még a légvonalnál is közelebb van ide a Drina, amelynek partján a létigék hulltak a sírokba.

De mi ismét ketten vagyunk, meghalni is jó, ha végül feltámadunk. Amikor az ördög újra erre jár, már messze leszünk. Szerelmem istenkék ruhában, én megyek vele szemben, sietünk egymás felé a bátortalan Budapesten, szinte rohanunk az ellenfényben, megcsúszunk az egyik hídon, majd újra és újra egy másikon, de már mindenütt emlékszünk arra, hogy kik vagyunk. Felismerjük a sok sértett ördögöt, bátrak leszünk, mint mostari fecskék a megbántott Neretva fölött. Mert még élni sem elég halálok, ha magunkba zuhanunk, a másik mindig megtalál ott, s kihúz a partra, lélektörmelékek közt tör utat a múlt, kézen fog a jelen, s a jövő sem lesz szajha. Hűséget üzen az élet: a tiéd épp olyan már, mint a muszlim lány arca. Az életlen képből kilép a valódi élet, ha te vagy a filter, legyűrheted a szégyent, megvédheted, ami örökre kell. De a lélek nem vándorol, magaddal kell vinned, és szeretni azokat, akik, ha kell, majd ölni fognak érted.