Rónai Balázs Zoltánnak
Vágyott mimikri az élet, a másokéból táplálkozik, hol húst vadászunk a lélekért, hol lelkeket egy kis húsért. Egy tőről fakadunk, de a másik az eredő, a másikba bújva nyugtat a cél újra és újra, a másik gyökereiből iszunk, ne apadjon a saját forrás. Ahogy az állatok, spórol a jósággal az erős, amíg mozdul a gyengében a részvét. Mindig a lankadó jövő csap le a múltra, habzsol, önmagát áldozatként kifosztja. Hogy mivé válik épp, a jelen sohasem tudja.
Az ember mindig vissza akar menni. Csak oda. Az élet gyökerei átbújnak az elhagyottság sziklái alatt, elszorítják a veszély torkát, támolyognak a bizonytalanság pultjai között, jeget kérnek jókedvünk telén, beszöknek a föld alá, ha veszni látszik minden, s kirobbannak, mint a sírás, amikor túl jó vagy túl rossz – minket keresnek. Nem az akadályok, az idő öl meg, az el nem jött, a vissza nem fordítható, a megváltoztathatatlan. Amikor már az is jó, ha a halál csapolja reggel és este a vigaszt, és már nem is kell kaparni, látszik, hogy „nem nyert”, kivillan az ideg a fogak alól, a tekintet senkit nem követ, az inak nem feszülnek induláshoz, s a türelem is csak a vég és az eltűnés közti hosszú szünet. Aki nem ér haza, nem is vár oda senkit. Nincs hely, ahová önmagát vagy bárkit elültethetne. Akit kitéptek – a rajzolt szemöldökű, kövér asszonyok, a hatalom intézői, a gyámolítók, a lélekbirtokosok, a tűrhetetlen határának megrajzolói, a helytelenítők, a gyengék kezéből rablók, a folytonosak, a hasznos jelentői –, az nem ültethető újra el. Nem a virág a lényeg, hanem a hely, ahova elsőként kötött a talaj: az anyaföld, az atyaég, a testvér, az ismerős szívek zaja, az azonos ritmusú lüktetés, az ágy, ahonnan hiányozni lehet, és a másik, aki emiatt elszomorodhat.
Mondják, az égre írj, kapaszkodj a föntbe, a magasba, a magasabba, tíz köröm, vérzés varrata kössön, esélyét a vággyal fogadd magadba, űzd magad a kölcsönösbe, az együttbe: pótolj! Helyettesíts, tereld el, oszd meg, tedd könnyebbé, lépj át, lépj túl, ne nézz hátra – folyik az orrból a megoldás taknya-nyála, beletüsszent a valóság a jó tanácsok ingujjába, de egy szétkent életre már nem passzol a változás egyenoverálja. Kibuggyan rajta a rés, mutatja, ilyen egy inverz élet és kész: tűrhetetlen, betűrhetetlen, tetőtől talpig állni a nem vágyott szeretetben, mert amit a pillanat szúr – hiába állandó –, mindent elszúr a tudat, hogy ez illúzió, hogy nincs vele vissza. A helytelen szívet a rögzült remegés ringatja, akárhol legyen, sok kis csütörtököt mond az összes nagypénteken, és eldobja önmagát, ha nincs meg az a nincsen. Halak a jégmadár csőrében, kés élén emelkedő életek, égből pottyant mélységek tériszonya, falevelekbe kapaszkodó tévhitek, egy út a nem onnanból a nem oda.
Ez nem rólam szól. Még a reményre sem figyeltem soha, csak a folyó fölé költöztem, s mert nem sikerülhetett, nem én mentem – az otthont vittem haza. A rám szórt földet döngöltem talajjá, de nem én belé, a világ eresztett belém gyökeret, és nem engedi, hogy kitépjem magamból az életet. Mert láttam, nálatok halni szebben is lehet, egy eleve elvesztett játszma sikere az élethossznyi szünet, amelynek végén bár meghal Leon, Mathilda sírva elültet.
