Ám hiába, a gyerek hajthatatlan volt. Csak rázta a fejét, hogy nem kér, és közben kissé riadtan fel-felpillantott az anyjára, aki, mivel állandó mosolygás közben nem lehet jól artikulálni, kicsit összeszorítva rúzstalan ajkait, a fogai közt mormogta, hogy kérj már valamit, mert nem tudom, mit csinálok veled. Óvatosnak tűnt, mint aki fél, hogy a külföldiek is, akik ugyanennél az asztalnál ülnek, megértik. Ekkor a gyerek mintha behúzta volna a nyakát, de onnan, ahol ültem, nem láttam jól. Aztán gyorsan megnyúlt újra, egy alig ötévesnél egy ajándék mindig megteszi a hatását. Már együtt is nevettek a nénivel, aki velük ült az asztalnál egy ősz szakállú, kopasz bácsi mellett, és akiknek az anyja őt is bemutatta, amikor megérkeztek. A néni megsimogatta, még egy puszit is nyomott a buksijára. Aztán kihozták az innivalót. A kólát is.
Amikor az ember egy olyan szép helyen van, ami csupa fény, kényelmesek a fotelek, tiszták az asztalok, s ahol mindenből olyan nyitottság és összhang árad, mintha egy szentélyben lennénk, az előbb-utóbb mindenkire hat. A harmónia eloszlatja a feszültségeket, lecsitítja a túlzó érzéseket, megnyugtatja a háborgó lelket. Az anyuka sem feszengett már, együtt örült a kicsivel a nénitől kapott új babának. A ruhája is milyen szép! Ilyet csak a rajzfilmeken látni: combközépig érő sárga-fekete tüllszoknya, szoros, vastag, fekete harisnya, magas sarkú szandál, és a kétcopfos frizura azzal a csodálatos lila hajjal, pont, ahogy a Monster High babáknál látni – ellenállhatatlan. Annyira élő, annyira élénk, sokat kell majd ringatni, hogy elaludjon. Anyuka mondta ezt a néninek, aki épp keresett valamit a ridiküljében, óvatosan kutakodott, mert a bácsi már szinte az egész asztalt elfoglalta a saját dolgaival, amik között, lássunk csak csodát, egy másik baba is volt, egy fiú, éppen a lánybabához illő. Persze neki nem a haja, hanem a nadrágja volt lila, hasonló, mint az anyuka fejkendője, amit pár perce levetett, mert melege volt; a mosolygás fárasztó, állandóan együtt örülni a gyerekkel, az is kiszívja az életet az emberből, pláne, ha az ember nem alszik jól. Nem jó, ha egy nő férje sokat van külföldön. Így mesélte a néninek, aki próbálta megérteni, mit is mondanak neki, s közben néha zavartan a bácsira nézett, de az nem figyelt rá, buzgón rendezgette a papírokat. De az anyuka folytatta, őszintén elmondta, mennyire tetszik neki, hogy a néni és a bácsi együtt utaznak, nem hagyják hátra egymást. Nem is kell izgulniuk egymás miatt, meg tudják hányni-vetni a dolgokat. Az idő is könnyebben szalad, ha nincs egyedül az ember. Bár emellett a kicsi mellett nem lehet unatkozni: cserfes, amikor épp nincs zavarban, sőt, állandóan izeg-mozog. A kis rácsos ágyában is órákon át előre-hátra hajladozik, annyira nem tud nyugton maradni. Ez is az igazsághoz tartozik. De mivel mosolygós, mindenki szereti.
Közben a sok izgalomnak is meglett az eredménye, a gyerek magától ivott a kólásüvegből, olyan ügyesen, hogy annak a néni és a bácsi is a csodájára járt. Bár a bácsi a papírokat, amik eredetileg egy elegáns, a hely logójával ellátott díszdossziéban voltak, a biztonság kedvéért gyorsan félrehúzta. Nem örült volna, ha valami történik velük. A kicsi azonban nem zavartatta magát, elvett egy tollat, s rajzolni kezdett vele. A néni nagyon figyelte a rajzokat, még a szemüvegét is feltette, hogy jobban lássa, aztán ő is fogott egy tollat, egy más színűt, s ő is elkezdett rajzolni. A kicsi önfeledten kacagott, tetszett neki, hogy együtt rajzolhat egy felnőttel; egymásra nevettek, újabb és újabb lapokat vettek elő, bár ez jól láthatóan bosszantotta a bácsit, aki föl-föl nézett az iratok közül a nénire, de ők csak rajzoltak, nem törődtek vele, a játék fontosabb volt nekik. Mondta is a néni, hogy rajzolni jó, mert eltünteti a nyelvi határokat, összeköti az embereket, a rajz olyan közös nyelv, ami közelebb hozza egymáshoz az embereket, a gyerekeket és az időseket egyaránt, ami a kétnyelvű Belgiumban, a hazájukban, különösen fontos, és ez biztosan így van Nagyváradon is.
Alig vették észre, hogy közben megérkezett az asztalukhoz a ház spirituális vezetője, ő adta nekik a dossziét tegnap az irodájában, s aki halkan, de derűsen köszönt mindenkinek. Nem kerülte el a figyelmét a kicsi sem, máris hozatott neki egy filckészletet, legalább tizenkét színnel. A jóság átüt a zakón, az ingen, de még a legjobban védett aurán is. Az ilyen ember szinte észrevétlenül van jelen mások életében. Az anyuka boldog volt, mert végre volt valaki, akinek érti minden szavát. Kár, hogy én nem, a beszéde is halk volt, nemcsak a köszönése, ahogy az egy szellemi vezetőhöz illik. Nem szokásom másokat ilyen hosszan figyelni, de a várakozás közben szürcsölgetett délelőtti kávé mellett mit is tehetne az ember. Nagyon okos kölyök volt a kicsi, még ő mutatta a néninek, hogy nézze csak, az anyja és a bácsi is rajzolni kezdtek, aki ezúttal nem sajnálta a papírt, alig firkált rá valamit alul, már tolta is az anyuka elé, aki benne volt a játékban, és teljes átéléssel az arcán játszott rajzolósdit, szinte megbabonázva, a tollára meredve, komoly erőfeszítéssel mozgatva azt. Talán épp emiatt hamar abba is hagyták a játékot. Az anya aztán kapott egy pohár sört, a bácsi és a szellemi vezető pedig egy-egy pohár jó konyakkal koccintott. A néni meg töltött egy kis kólát a gyerek poharába, ha rajta múlik, ne üvegből igyon.
Egy pohár sör nem sok, nem is tart sokáig meginni, pláne, ha valaki igazán szereti, s nekem úgy tűnt, hogy bizony eléggé szerette. Az anya ezután gyorsan eltűnt, én se vettem észre, csak azt, hogy már nem ül ott. A gyerek még rajzolt, de már egyedül, miközben a néni és a bácsi egymásra mosolyogtak. Igaza volt az anyának, látszik rajtuk, hogy jó, ha együtt utaznak külföldre a házaspárok, ha együtt élik meg a legfontosabb élményeiket. És úgy tűnt, jó lehet egy ilyen családban élni, akik, ha kell, még ha lelki vezetők segítségével is, de megtalálják a közös utat.
Még legalább negyedórát ültek ott, nézték, ahogy rajzol a gyerek, aztán a bácsi jelezte, ideje elindulniuk, s amíg a néni a karjaiba vette a kicsit, ő összeszedte a papírokat. Sietnie kellett, mert a néni azt mondta, hogy ki kell vinni a gyereket a mosdóba, s azzal távoztak is a helyiségből. E sietség miatt az egyik papír lecsúszott az asztalról, így kifele menet megnéztem a kicsi és a néni egyik közös rajzát. Azt, amelyiken lerajzolták a frissen kapott babát, amint kiszáll egy repülőgépből egy távoli reptéren a nénivel és a bácsival, ahol a fiúbaba várja mindhármukat.
Amikor leadtam a szobakulcsom, a recepciós átadta a spirituális vezető jókívánságait az útra, s kifejezte reményét, hogy sikerült eléggé feloldódnom a ház nyújtotta harmóniában. Kitettem a rajzot a faliújságra. Hátha eltűnik belőlem.
