Csak abból lesz ember, akibe a másik belesimul, vagy aki beszivárog a másik porhüvelyébe, s megtapad ott. A vasalt ingben van leginkább otthon a ránc. Idővel vályogként védi a lelket a rádobált sár. Aki naponta elindul a jövőt a jelenbe csalni, aztán hagyja mindezt befejezetlen múlttá válni: mert valójában nem az embernek, a világnak kéne szépnek lenni. És hiszi, hogy a lepedőbe csavart örömöt szennyesbe dobó reggelek után az esték azt egy újra cserélik, s amikor a lélek mellett égbe rohanó test is átszakítja a sírra tapadt gyászszalagot – reggeli napfénybe öltözve, halványezüst Hold-cipőben –, ott lesznek mindketten, mint valami elkerülhetetlen célban, ahogy a szerelmes keresztutak a kifosztott Rómában. Ahogy mi: ösztönöknek élve, megbabonázva, násztánchoz is kiöltözve, egyedül a forró kádban, harapva kézbe, szájba, néha egy-egy rosszabb csók közben már a következőt megkívánva. Nem félve, amikor a gyengeség bennünk edzve zavart ritmusunkra kardiózik, mert néha pont a fekvés a támasz, olykor felemel melléd a súly, és a végén úgyis a reménytelenség ered belőlünk futásnak.

Nem keresek tovább, ez volt az, amit eddig nem találtam. Ez a mosoly oszlott szét oly sokakban, az években, a helyzetekben, a helytelenségekben, a kinőtt, az elkopott ruhákban. A világ minden kincse nem óriási aranytömb, csupán milliónyi aprópénz, ami olykor elgurul, olykor meglapul, kilyukasztja zsebünket, odaadjuk borravalóként, vagy épp megpróbáljuk összegyűjteni, nagyobb címletre váltani, ahogy a szerelmet gyermekké, rajta saját arcképünkkel, saját dátumainkkal, és az egyetlen idővel, amivel nem kell elszámolnunk, amit számlálatlanul szórhatunk, mert erre való: a gyönyörködés az egyetlen biztosan nem elvesztegetett idő.

Hologramként hívtál közelebb, néha eltűntél előlem, mint hangod, amikor gyenge a térerő, néha elmúlt a magas láz, olykor szoba-hőmérsékleten fagy le a múlt, nem jut eszünkbe az ágyban a vágy. De a hidegben gyorsabban párolog az idő, s ebben a begőzölt párolgásban mindig az esély az első, és íztelen lesz tőle minden párlat, mintha megérteni kéne, s nem imádni a csodákat. Azt: hogy beléd látok, amikor a távolba nézek, hogy előhívsz belőlem imádott zenéket, és már táncol a világ is, kicsúszó füldugókkal, aztán éjjel lesz, már nemcsak a fény játszik ajkaiddal, s bármit is súg a kétség, ez a visszavonulás előtti izgalom álomba merít, mint egy ruhátlan altatódal, életnek öltözött szelídség. Te vagy az optika bennem, eltakarod azt, akivé nem kéne lennem, és azt, aki te sem leszel: sem valóság, sem képzelet, csak egy életjel a neten.

Szédít ez a szembenézés, ez az együttes befelé fordulás, mert így már nincs mentség és nincs többé megalkuvás: csak a száraz bor, a csiszolatlan szavak, a begerjedt titkok, az ágyakon új huzat, és mosolyod végleg elönti a beszűkült ereket – mióta ismerlek, már nem is számolom a szívemben feloldott rögöket.