Persze úgy kezdődött mindig, hogy szépen magam elé tettem a könyveket, jegyzeteket, felkészültem, toll és ceruza a kezem ügyében. (Meg két Sportszelet csoki, doppingszernek.) Biosz, föci, töri, a három főcsapás iránya. Pótolni a hiányokat, párhuzamosan elmélyíteni a délelőtti órákon szerzett ismereteket.

Igen, a párosujjú patás állatok tündöklése és bukása a Pireneusoktól Patagóniáig, miközben ne feledkezzünk meg a harmincéves háborúról, a százévesről meg pláne, de ne kapkodjunk! Csak szépen, pontosan átolvasni először, majd biztosan birtokolni a tudást. Bonaparte tábornok! Kérem önt is, hogy várjon sorára, rögtön foglalkozom a csatáival, de előbb tisztázni kell, hogy például a nitrifikáló baktériumok hogyan használnak fel kémiai energiát a szén-dioxid szerves anyagokba történő beépítéséhez. Ezt ugye, még egy utóbb császárrá avanzsáló, becsvággyal felajzott hadfinak sem árt tudni. (Ilyen pimasz hangot engedtem meg magamnak Napóleonnal szemben, mentségemre szolgáljon, hogy négyszemközt voltam vele, ráadásul képzeletben.)

Mi tagadás, fáradt voltam. Kamasz voltam, a puszta növekedéstől elfáradtam.

Biztatást áhítva merengtem az intarziás faajtók barokk mintáin. Istenem, hiszen egy volt püspöki palotában laktam, ami már önmagában a regényes múltat sugallta.

Szerettem volna ébren maradni, de nem ment. Pedig már tudtam, mit kockáztatok. Szemtanúja voltam, amikor Stróheim Laci (nem így hívták) csukott szemmel meredt a másodikos fizikakönyvére. Valószínűleg már álmodhatott a fényes délutánban gyanútlanul, s szelíden szuszogott. Egy picit sem horkintott, ám Hajnau Zoltán (őt sem így hívták) nevelőtanár óvatosan, nesztelen, hogy idő előtt fel ne rezzentse áldozatát, leült vele szemben. Babits Mihályt utánzó pózban, a tanulóasztalra könyökölve, tenyerébe támasztott arccal figyelte a békésen szuszogót, mint egy boa constrictor, aki fölfalni készül egy kis rebbenő rágcsáló emlőst.

A többi kollégista gyáván kussolt, s lássuk be, voltaképpen örült, hogy épp nem ő az ügyeletes takarmányállatka, akit elkapnak.

Idilli kép volt. Békés. Szelíd. Hajnau kedvesen, megértően, mosolyosan nézett. És várt.

Az álomittas diák valamit megérezhetett szendergése mélyén. Talán az őt körülvevő csönd állaga itatódott át valami furcsa mellékízzel. (A másnap délutáni kimenő veszni látszott Lacinak.) Visszafojtott vihogás is derengett az eddig néma jelenetben. Lássuk be, olyan jó meleget árasztottak a tanulószoba vaskályhái, ebben röhögni vagy aludni kell, nem magolni.

Meddig tarthatott ez a kis jelenet? Egy percig sem.

Stróheim Laci óvatosan – hogy ne csapjon zajt – hunyorogva kinyitotta szemét. Óvatosságra itt már semmi szükség nem volt. Hajnau kajánul, ádáz mosollyal, kicsit bólogatva nézett, aprókat biccentve. „Na, na, na?” Mintha kérdezte volna a kérdezhetetlent.

Évekkel később a Magyar Néphadsereg külső Váci úti laktanyájában az egyik őrtoronyban a fegyelmezhetetlen Piros honvéd járt hasonlóképpen. Csak éppen nagyobbat kockáztatva.

A műszaki alegységnél hamar megismertük az úttörőélet addig lappangó, apokrif pontját, ami szerint: „Az úttörő, ahol tud – pihen.” Katonaként a kialvatlanság folyamatos állapot. Gyakorlatilag alvás után az ember máris újra aludna. („Pihenés után édes a pihenés” – így szólt tautologikusan a tan.)

Őrségbe vezényelve mindez kissé komplikáltan abszolválható bölcsesség. Bár a kockázat nagy volt: fogda, kimenőmegvonás, vagy ne adj isten „futkosóra”, büntetőszázadba kerülés – mégis, a veszély ellenében még vonzóbb, mint egy tiltott szerelmi kapcsolat. És pestiesen szólva, erre is megvolt a szöveg: „Kockázat nélkül nincs rizikó.”

Lássuk be, valaminek ellenében aludni, ez már szinte hősies.

Vadásztak is az ilyen mártírokra. Az ügyeletes tisztek kiegészítő sportja az általános sanyargatás mellett az illegális alvók elkapása volt. (Ezen az evolúciós láncon a kollégiumi nevelőtanárral egy liánon csüngtek.)

Nem voltam jelen Piros honvéd dicsőséges bukásakor és felmagasztalódásakor. Ám nyugodt lelkiismerettel hagyatkozom a szóbeszédre. Ha színeztek rajta az elbeszélők, csak a népdalok, mondák, balladák sorsa teljesedett be rajta. „Vannak szép népdalok. És vannak még szebbek.” Nincs ellenérvem Bartók Béla megállapításával szemben.

Az bizonyos, hogy Piros honvéd szabályosan elhelyezkedett az őrtoronyban. Ilyenkor eleinte az ember nézi a tájat. A Váci utat. Az eget. Nézegeti a nyakában csüngő AK 47-es géppisztolyt. Vajon jön-e az ellenség.

Az ellenség akkoriban persze gubbasztott a vackán. Valahol a gyönyörű Ausztriában. S álmában – mert alszik a nyavalyás biztosan – vigyorog kajánul. Azért se támad, esze ágában sincs strapálni magát.

Lustaságból békeszerető. Ez az igazi megbízhatóság, mert ez a lélek legmélyebb vágyából fakad. Hiába hajszolnák a kardcsörtető, militarista, imperialista, neokolonialista, revansista hatalmak, ő, az ellenség dafke nem támad. Helyette alszik az alpesi hüttében, kortyolja a grogot, lapozgatja a Spiegelt, jódlizik, ha rájön az énekelhetnék, kokettál a frauleinekkel, s egyáltalán nem törődik a szegény magyar őrszemmel a külső Váci úton.

Piros honvéd eleinte ugyanazt tette, amit én is. Aki katona, fáradt és nagyon sajnálja magát. Eszébe jut, hogy az a szép lány ezekben a percekben, órákban is ott bulizik másokkal, miközben az őrtoronyban nincs más, csak ő meg az AK 47-es. Veszélyes kombó.

Sötét képzetek elhessentéséhez alkalmas, hogy énekel a katona. Nem tiltja szabályzat, nem is hallja senki. (Csak a Jóisten fenn az égeben. Ő meg megengedi.)

A repertoárban bemelegítéskor benne volt az Isten véled édes Piroskám, az Aradszkytól, ki hitte volna, hogy még ettől is megfájdul a szív, mert ez is csak a hiányzó széplányról szól. Aztán még komolyabbra fordulva jött Cseh Tamástól az „ócska cipőt egy este oly vastagon lepte a sár”, meg szintén tőle a Népdal, amiben „nem jössz rózsám, hozzám soha”. (Jaj, nagyon tud fájni a szerelmi bánat, hiába vagyunk mi, fiúk olyan kemény harcosok.)

Hosszú az éjszakai szolgálat, hideg a fegyver csöve, vigasztalan a világ.

Akkor jön az a fokozat, hogy a katona berendezkedik a rendelkezésre álló kicsi térbe, ott fenn, az őrtoronyban. (Ez már a Jimi Hendrix szintű rock drámaisága.) Idedőlünk. Odadőlünk. Próbálgatjuk az ideális testtartást. Ami ott fenn nem létezik.

És eljő az a perc, amikor messze még a váltás, de már emberileg, állatilag elértük teljesítőképességünk határait.

Akkor következik be a csendes forradalom.

Maradjon ébren a halál. Meg az ő összes rokona, barátja.

Itten pedig – adjuk ki magunknak, mint önmagunk feljebbvalója az autonóm parancsot – itten pedig alvás lesz. A teremtésit.

És így lőn. Így lett Piros honvéd esetében is. Olyan édesdeden aludt, mint Stróheim Laci a sümegi kollégiumban a délutáni stúdiumon.

De az itteni Hajnau is éber volt és zsákmányra éhes. Ügyeletes tisztként halkan felkúszott az őrtoronyba, s látta, hogy itt bizony halmozottan valósult meg a függelemsértés: az őrszem még fegyverét is lerakta, hogy minél inkább tehermentesítse magát, s úgy hozza ki a maximumot az ülve alvás pozitúrájából.

„Höhő” – döcögött alig visszafogott elégedettséggel az ügyeletes tiszt, s magához ragadta a géppisztolyt, mint corpus delictit, és már rivallt is diadalmasan: „Ki vagyok én?!”

Piros honvéd kinyitotta szemét, s angyali kedvességgel így felelt: „Micimackó.”

Minden elbeszélő krónikás megegyezett abban, hogy így érdemes élni, halni, hőssé és dezertőrré válni egy pillanat alatt, bármi is legyen az ára.

 

Nyitókép: Szerényi Gábor grafikája (részlet). A szerző engedélyével.