Ki a manó megy Calais-ba egy fagyos, tavaszi napon, ahol homokvihar fúj a tengerparton? Nos, akinek a leánya hamarosan átússza a La Manche-csatornát.

A fülke, aki valaha a szavakat itta, most némán áll, üvegszeme bepárásodva, mint egy elfelejtett öregemberé. Még mindig várja a tárcsahangot, még mindig hisz benne, hogy egyszer újra megszólal majd valaki a múltból.

Néha nehéz, reménytelen időkben egyszer csak új utak nyílnak, virág illatú vonzásokkal. Még a régi szőlőhegyen is új ösvények tárulnak fel, ellentmondva az évszázados szokásjognak is.

A közelmúltban jelent meg Benke László válogatott és új verseinek gyűjteménye Virág a roncstársadalomra címmel. Ebből az alkalomból beszélgettünk munkáslétről és gyermekkori bukolikáról, egészen a legkonkrétabb mostig.

 Amikor a barátaim, hajnali részeg órákban arról nyafognak, hogy milyen nehéz volt a gyerekkoruk, iszapos keserűséget és felhős boldogságot érzek. Vagy inkább, fordítva: felhőtlen keserűséget és iszamós boldogságot.

Mikor már nem hetykélkedhet azzal, hogy neki a háziorvos csak azért kell, hogy felküldje a felhőbe a receptet, mert előbb-utóbb valamely nevezetes betegség kárvallottja lesz, akkor becsönget az ember a körzeti rendelőbe. Teheti, mert egy évig tartó tatarozás után kinyitott végre.

Csaknem kétszáz résztvevővel zajlott megemlékezés egyik legnagyobb, már fél évszázada elhunyt modern kori költőnk szülőházánál, Iszkázon. Többek között pályatársa, Vári Fábián László méltatta, és mutatta fel helyét a kortárs emlékezetben, szellemi életünk szövetében.

Uramisten, de rég volt, már majdnem fél évszázada eljöttek a harangok érte, és ő elbotozott a földi léten túlra, a szivárvány havasára. A száz éve született költő, Nagy László, aki a létezés megmentésének legegyszerűbben legszebb metaforáját fogalmazta meg: átvitte fogában tartva a szerelmet a túlsó partra.

Kárpátalján a görögkatolikus egyház testesíti meg a Greyjoy-házat (Trónok harca vagy Tűz és jég dala, ha így jobban tetszik), legalábbis a címként szereplő jelmondatuk lehetne ugyanaz.

Hetven esztendővel ezelőtt halt meg Paul Claudel (1868–1955) – az ötvenes évek második felében, pannonhalmi diákkoromban hallottam először a nevét.

Nyitott. Így mondják. Mint a kapuk, amiken döngetni értelmetlen, vagy mint az olyan emberek, akiket sértő lenne túl szabadosnak bélyegezni. És aznap tényleg jöhetett bárki. 

Irodalmi életünk rangos szereplője az elmúlt évben lett a székesfehérvári székhelyű Vörösmarty Társaság elnöke. Sebők Melinda irodalomtörténésszel beszélgettem.

Mire ez a kézirat elkészült, jött a hír, hogy S. József kárpátaljai magyar férfi az ukrán katonai toborzók áldozata lett. Vasdorongokkal verték meg, nem sokra rá belehalt a sérüléseibe.

A halálos beteg Jókai akkor búcsúzott el végleg a világtól, amikor mindenkit meghökkentve, aki csak egy kicsit is ismerte, kijelentette: „Az idén nem megyek a Svábhegyre, nappal nagyon forró, éjjel nagyon hűvös…”

A Magyar Írószövetség és a balatonfüredi Quasimodo Költőverseny Közalapítvány fiatalok számára ír ki újabb Jókai pályázatot, a nagy író bicentenáriuma alkalmából.

Az én ómamám, született Liptai Veronika, anyai nagyapám anyja, egy forró nyári napon végleg megunta az életet, és nyolcvannégy évesen öngyilkos lett. Ezzel hosszú időre megzavarta családom lelki békéjét: szomorkodtunk, mérgelődtünk és szégyenkeztünk miatta, mert mindenki azt hitte, hogy nem bántunk jól vele.