Az új útnak a kulcsszava mindig a bátorság, ami legkevésbé sem a harc, hanem inkább a szeretet mindent lefegyverző bátorsága. Paul Tillich evangélikus teológus és filozófus járta körül nagyon izgalmas könyvében a Lét és a hozzávaló bátorság fogalmát. Könyvének címe a The Courage to Be (Létbátorság, 2010) is mutatja, hogy nem egyszerű, hétköznapi bátorságról akar beszélni a szerző, hanem arról a kurázsiról, ami a Lét súlyának az elviseléséhez kell az embernek.
A courage szó alapjainál ott munkál a latin cor, a szív szó. A létet értő és szerető szív bátorságáról van itt szó, a létkurázsiról, ami a szívből fakad, szemben a létkuruzslással, az ész elhajlásáról a létrontásban, amit főleg a politika művel. Talán az is létkurázsi, ha az ember engedélyezi magának, hogy boldog legyen, és addig nem „engedélyezi” a halált, amíg boldog nem volt az életében.
A modernitás késő gnosztikus kultúrájában mindenki gyanús volt, aki a boldog élet lehetőségéről mert beszélni, vagy akárcsak dadogni is. A modern irodalom ott gravitált Beckett és Kafka létbúsongó és elszenvedő világában, és nyelvi piramisjátékot űzött a létezés-borongás kaszinójában. Ennek a piramisjátéknak a nyertesei Nobel-díjat kaptak zseniálisan körbefont életlehetetlenség képleteikért. Ki merte ilyen világban csodálni az életet? Főleg lazán és szellemesen?
Kevés szabad ember volt az európai kultúrában az elmúlt száz évben. Ilyen boldog ember volt Ottlik Géza, aki az európai történelem legszörnyűbb korát átélve Buda című regényében azt sugallja, hogy igenis csoda élni.
Már a regény felütése, első két mondata eldönti a lelki irányt: Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt. És az egész első oldal ott sütkérezik a csoda napfényében: Velem annyi csoda történt életemben, három, négy – nem még több, öt –, hogy nem volna szabad regényt írnom – mondtam Mártának egy este július 21-dikén 1979-ben.
Elképzelhetetlen, talán öt csoda is történt vele életében. Hát így igenis csoda élni, s annyira sok ez, hogy talán nem volna szabad regényt írni. Mintha a regény nem tűrné a csodákat. Szabad-e szépen elbeszélni az életünket, vagy csak drámákra szaggatva? De nincs-e ebben valami mélyen működő létcsapda? Az, hogy létezni bűn, vagy nem annak látni az életet, az már biztosan. De akkor mi lesz a végén? Tudjuk-e majd úgy megfogalmazni a halálos ágyunkhoz közeledő tanítványunknak, Eusztathiosznak, mint Plótinosz: Igyekszem visszavinni a bennem lakozó istenit a világmindenségben lakozó istenihez.
Vajon szorgalmas lélekméhecskeként gyűjtögettem-e földi világomban az isteni jelenség mézét, propoliszát? Működtem-e a közösségért? Tettem-e valamit a városért (pro polisz)? Tettem-e valamit Budáért, ahova most visszatértem – valami csoda folytán – és így érezhetem a jó emlékkel visszatérés isteni derűjét.
A szerző író, etnográfus
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
