Én gimibe jártam, a természettudományi tagozatra, éppen átvergődtem a harmadik osztályon, és másodszor is pótvizsgára buktam matekból. Forró Laci barátommal Angliába készültünk a szünidőben dolgozni, már voltak is valami papírjaink a Butlin’s Camptől. A muterom ellenállását is legyőztük, Laci eminens tanuló volt, és megesküdött, hogy a fejembe veri a sinus-cosinus tételeket, és időre visszaérek. Ebbe a várakozással teljes, reményteli időszakba csapott bele Ómama érthetetlen halála.

Uj Idők, 1935

 

Zsíros, bácskai sváb parasztcsaládból származott, a férje katonatiszt volt. Három lánya és két fia született, az idősebbik a nagyapám. Oroszlámoson éltek, a magyar–szerb–román hármashatár mellett, és negyven holdon gazdálkodtak. Amikor a területet a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták, nagyapa Szegeden járt gimnáziumba, de csak az első osztályt tudta befejezni. Kitaníttatták borbélynak, de utálta mások állát vakargatni, száját szagolni, és 1929-ben, mikor leszerelt az új jugoszláv seregből, fellázadt Ómama akarata ellen. Elvette nagyanyámat, a szomorú szemű Nagy Matildot, aki egy nyomorult, bácskai magyar parasztcsaládból jött, kilencen voltak testvérek, meg az ínség. Tatát kitagadták és elzavarták, mehetett Isten hírével, a vagyont a húgai: Matilka, Mariska és Jolán néni örökölték, Bandi bácsi meg, aki alatt a háborúban felrobbant egy híd, és két bottal járt, örülhetett a kegyelemkenyérnek.

Kezdetét vette közel tíz évig tartó vándorlásunk a Vajdaságban, nagybátyám Törökkanizsán, anyám Újvidéken, én meg Nagykikindán láttam meg a világot, amíg végül letelepedtünk Szabadkán. Tata szívós munkával szerzett hat kapa földet, két kapa szőlőt és egy verandás házat, a Miloš Obilić utcában. Itt voltam én gyerek, miközben Ómama hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik lányánál vendégeskedett, a bársonyos jugó kollektivizálás után maradt közös, húszholdas birtokon, ahol fóliás paprikát termesztettek. Mikor megöregedett, és már mindenki számára elviselhetetlenné vált, a nagyapám fogadta be, a nyomorék öccsével együtt.

Azon a késő júniusi reggelen, amikor eltűnt, először senki sem idegeskedett. Máskor is megtette már, hogy szó nélkül elutazott falura, és csak hetek múlva jött haza, mogorván. Érkezett viszont pár nap múlva egy színes dopisnica, amin elbúcsúzott tőlünk, azt írta, nem tudja már elviselni, minden értelmetlen, elmegy örökre. Nem vettük komolyan, ezerszer hallottuk már ezt tőle, de azért anyám a kórházból felhívta a lányokat, mit tudnak. Nincs náluk, mondták, és ők is kaptak lapot. Kétségbeesés és tanácstalanság vett erőt a családon, nem tudtuk, hol keressük. Tata hallgatott, nagyi átkozódott, mutti sírt. Azután, a vasárnapi Magyar Szóban megtaláltuk. A temetések rovatban volt róla egy elmosódott fénykép, Ki ismeri? Hatvanéves asszonyt vetett partra Kanizsa határában a Tisza, nyakában keresztény amulettek fűzére… szöveggel.

Híd Magyarkanizsa és Törökkanizsa között (1973)

 

Egyik ismerősünk vitt el bennünket rozoga Fítyó autójával a helyszínre, szörnyű hőség volt, én is menni akartam. Már elhantolták, szertartás nélkül, jeltelen sírba, azonnal, mert a vízi hullákat nem szabad tartogatni. Végigjártuk a községi hivatal, a temetkezési vállalat, a rendőrség irodáit, nem értettünk semmit. Döbbenetes volt, hogy az ötnapi sodródás a hullámokban húsz évet fiatalított rajta. Felment a „török” és a „magyar” Kanizsát összekötő hídra, kilépett gyöngyökkel hímzett, fekete bársonypapucsából, és leugrott a hatméteres mélységbe. Úszott a szőke Tiszában, ki az életből, bele az emlékezetbe. Még Bibliánk sem volt, hogy megsirassuk. Csak egy kapcsos zsoltároskönyv, amit Ómama tízévesen kapott. Liptai Veronika születet 1889 ben Április hó 17 én és eskütünk 1906 Julius 4 én szerd án és születet egy kis fiunk Morlog Antalkám 1907 Május 16 án – írta benne ügyetlen kézírással, fekete tintával, a második oldalon. Fél évvel később, mikor végleg eldöntöttem, hogy magyartanár leszek, és teljes erőmmel készültem az egyetemi felvételire, olvashatatlan betűimmel, iskolai dolgozatként megfogalmaztam első novellámat, az ő tiszteletére.

Baba je umrla. [A szüle meghalt.] – mondta szomorkás mosollyal a szerb szomszédasszony, akivel hajnalonta egy utcában mentek, két különböző templomba. Valójában ez volt az egyetlen „családi öngyilkosság”. Apámat elvitte a májrák, deszkára itta magát. Húgomat elvitte a torokrák, örök szüzességbe énekelte magát. Tatát elvitte a bélrák, sárrá dolgozta magát. Nagyanyámat elvitte a gutaütés, szenilisre idegelte magát. Anyámat elvitte a tüdőrák, vizenyősre szomorkodta magát. Én meg élek, vigyorgok, picsogok, többször megkísértett a vágy, de mindig túl gyáva voltam hozzá. Buka Jucira, a gimi penge csajára gondolok, a legcsúnyábbra és legtehetségesebbre, aki tizennyolc évesen, miután fölényesen megnyerte a nemzetközi Petőfi-vetélkedőt, és vizsga nélkül bejutott a pesti bölcsészkarra, kiment a kelebiai szőlőkbe, átmetszett csuklóit Heidegger Lét és Idő című kötetébe fektette, és magányosan elvérzett.

 

Az előző részt itt olvashatják: Délvidéki történet – Jézus királysága

 

Az írásban szereplő képeket a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére.