A válogatott kötet alkalom arra is, hogy az ember visszatekintsen a pályájára. A kicsiny somogyi faluból jött költő miként találkozott a költészettel?

Vadvirágos mezőnkön, két tehenünk legeltetése közben. Ahol a réten át a Malomárok hosszan csobogott. Akkor otthon voltam: „Szeretem azt a jó kis gyereket, aki voltam, / (…) rétünk harmatos tisztaságát ökörnyállal ővele húroztam, / csillogó fűszálakon ragyog a táj, / felkelő napom pengeti a lelkem sugaraival, / általa sugaras az én gyermeki ámulatom…” Szülőfalumban, Újvárfalván találkoztam Kölcsey Himnuszával: „őseinket felhozád Kárpát szent bércére”, Vörösmarty Szózatával: Szabadság! itten hordozák / Véres zászlóidat...” Minden gyerek találkozhat, találkozik a költészettel. Iskolapadban, ünnepen, tömegben, templomban. Észrevétlenül ragadtak lelkünkbe képek és gondolatok. Nem sejtettük, miben gyökerezik majd a hivatásunk, és lesz-e paraszti életnél könnyebb igazságosabb jövendőnk.

Hajdani munkáslétedre hogyan emlékezel vissza?

Nem lett sem jobb, sem könnyebb, sem igazságosabb jövendőnk a munkáséletben.

1959-ben jöttem Pestre, rövidebb ideig éjszakai lóápoló voltam a Tomori pék kispesti istállójában. Egy drótszálon csüngő villanykörte fényében lestem a lovakat, a valóságot és a látomásokat, hogy

ki lóg éppen a kötélen.

Hajnali kenyeret szállító kocsisoktól hallottam, hogy a Gyűjtőben még akasztanak is. „Főleg ilyen eltévedt munkásokat!” – tréfálkoztak a legények. – Meg miniszterelnököt! – céloztak Nagy Imrére. Keserű együttérzéssel mondta apám 1958 nyarán, kinn a dohányföldön: Azt nem gondoltam volna, hogy felakasztják! – Lehet, hogy Kádár sem gondolta?

Tragédiába illő véletlen, hogy apám szíve éppen 1987. június 16-án megállt; infarktus.

Lakiteleken Lezsák Sándor sátrában próbáltuk megváltoztatni a rendszert.

Ott volt Szentpéteri Zsigmond is, a Fémmű öntője a klubból. 1989. június 16-án apám sírjánál lett volna a helyem, mégis a Hősök terére mentem. A sokasággal együtt engem is elragadott Orbán Viktor beszéde, nekem is imponált, ahogy hazaküldte a ruszkikat. A diplomáciában lehet, hogy elintézett dolog volt, maguktól is hazamentek volna, de akkor és ott az kellett, hogy valaki küldje őket haza, a hatalmas tömeg kitörő egyetértésével.

Csepelen normában, darabbérben dolgoztunk, a hideg vízre valót sem kerestük meg. Így szoktuk mondani, kis túlzással. De lényegében igaz volt. Áldott állapotában a feleségem paradicsomot kért fizetése napján. Kiszámoltuk tartozásainkat. Máig éget a szégyen, hogy két szemet vettem neki. Állandó feszültségben éltünk.

Rendszerváltó tüntetésekre jártam, felszólaltam a Jurta Színházban a Románia Napon,

szervezkedtünk a pestszentlőrinci Perem Klub tagjaival, ahogy a csepeli Magyar Demokrata Fórumban is. „Janicsárok végnapjait” éltük. Sok mindennek kellett megváltoznia ahhoz, hogy lényegében mégis minden úgy maradjon, ahogyan volt.

Ismét mi lettünk a becsapottak. Nem a nép akarata érvényesült, nem a magyar munkások javára vették be a nagy kanyart a politikacsinálók. Akit érdekel, olvassa el Szultán papa háza című könyvem, megírtam, mi és hogyan történt határon innen és túl Magyarország alsó bugyraiban.
Amikor munkás voltam, akkor is a szabadság rendjét kerestük és reméltük. Emberi kiteljesedésünkre számítottam. Ahogy József Attila írta: „hol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent”.

Munkanélküli voltam. Tamási Lajos 1992 őszén elhívott Pagony úti házába. Varga Domokos is ott volt. „Elmegy a hajó! Valamit tenni kell!” – mondta Lajos. Dombinak átadta a Hazatérés kéziratát, e válogatott kötethez ő írt bevezetőt. Lajos előre látta, mit akar, hogy vége van. Ő 1992. november 23-án meghalt. Nem érte meg hetvenedik születésnapját. 1993 januárjában megjelent a Hazatérés, útjára indult a Hét Krajcár Kiadó, Kuczka Péter és Varga Domokos segített. Sem életükben, sem halálukban nem hagytak el a barátaim. Ötven magyar író és a sors akarata, hogy én lettem a Hét Krajcár Kiadó vezetője. Ennek már harminckét éve.

Csepelen olyan Mesterünk volt Tamási Lajos az Olvasó Munkás Klubban, húsz éven át, mint az élve eltemetett sugárzó titok.

Költőnket három rendszer is megtagadta. Tankönyvben Tamási Áron neve alatt jelent meg az 56-ban elhíresült vers. Tamási Lajos a neve a Piros a vér a pesti utcán költőjének. Két krisztusi kor múlt el azóta, hatvanhat év, plusz három. Igen kevesen emlékeznek rá.

Új köteted címe erős társadalmi érzékenységről vall. Ez az attitűd végigvonul a pályádon. Milyen változások hatottak Rád döntően?

Roncstársadalom temetőjében járok, / hoztam magunknak egy-két szál virágot (Virág a roncstársadalomra). Turbók Attila pályatársam és barátom megtisztelt vele, hogy Nagy László szép versének utánérzését vélte kihallani a versemből. „Ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág…” Első írásos nyelvemlékünk, a Halotti beszéd is a pusztulás jövendő képét vetíti elénk! Óv bennünket. Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony, por és hamu… De ne most rögtön!

Jó helyünk van itt a Kárpátok ölén! Még akkor is, ha rossz

– ez célzás Adyra. Ezért hullt hazánkért és szabadságunkért annyi hős magyar vér.

Egy József Attiláról szóló írásodban foglalkozol a nagy előd Irgalom című versével, a kitaszítottság érzésével. Mindezt összeveted saját, régi állapotoddal.

Mi az a képzelt fegyver? című írásomban József Attila pártból való kitaszítottságával párhuzamba állítottam az én kitaszítottságomat. A költészet igen magányos és rendkívül érzékeny műfaj. Ez nagyon megvisel bennünket. Jó lesz jobban vigyázni a költészetre! Veszett világban belepusztulhat, ha nem kell senkinek. A világ is belepusztulhat, ha nem kell neki a költészet. Vissza kellene nyerni reményünket és eszméletünket.

Befogad és kitaszít a világ.

De nézzük onnan is, ne csak innen! Gondolkodjunk!

89-ben, amikor elérkeztünk a janicsárok végnapjaihoz, máról holnapra nyolcszázezer párttag tűnt el a pártból.

A párt tűnt el, az MSZMP. Magára maradt a főjanicsár. Szörnyű érzés lehetett egyedül maradni. Kitaszítottnak lenni. Megérteni, hogy nincsenek tovább szuronyok, nincs védelem.
„Mit oltalmaztunk nincs jelen, / azt most már támadóink védik.”

Korábbi válogatott köteted A tűz igézetét állította a középpontba. Megvan még ez a tűz?

Megvan, két kötetemben. A tűz igézetében. És a Virág a roncstársadalomban. Bennem már csak pislákol. „Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal” – idézem Arany Jánost.

A társadalmi tárgyú verseid mellett a virág és a szerelem is folyton vissza-visszatér.

A szerelem és a virág örök visszatérés, örök megújulás. Az életszeretetnél semmi sem erősebb. Köszönettel tartozom az Országút szerkesztőinek, korábban néhány költeményemet különösen szépen közölték a lapban. Az Este az örök folyó felett közlése különleges öröm számomra még ma is. A Zebegényben

a Kálváriahegyről, a trianoni emlékműtől néztük a Dunakanyart, azon túl Felvidéket,

mindazt, ami itt volt itthon a többivel együtt. Zebegény csodálatos helyszíne szerelmünknek. Láttam a hűséges-hűtlen Dunát, a szent Kárpátok hegyeit, a hazai öcsi hegyeket, Varga Domokos ősz haját, Lajos megrendítő arcát, homlokát, életét, jellemét. Felidéztem mulandóságában is szép szerelmünket. A hegyoldali faházat, boldog éveinket. Ebben a versben messze láttam, Szőnyi Istvántól Kós Károlyig, Felvidéktől Erdélyig, Zomborig, öreg barátaimtól anyámig, apámig, fiaimig, a megriadt szarvastól szomjúságomig, halálomig.

Életműved kiváló ismerője, G. Komoróczy Emőke említi azt, hogy sokáig tartó mellőzésed után arra ösztönzött, hogy túllépj a „lázadó indulaton”. S most méltóképpen értékelik műveidet?

Igen sokat köszönhetek Komoróczy Emőkének is. Képes volt kismonográfiát írni rólam. Kitűnő címe van a könyvnek. „Tegnap még volt remény, hogy lesz jövő…” Ez a verssorom ránk és rám vall. Természetes dolog, hogy fogott rajtam Emőke intelme, túlléptem lázadó mivoltomon. De nem látom, hogy zászlót lengető tömegek jönnének engem éljenezve és ostromolva, mert annyira értékelik a műveimet.

 

A nyitóképet a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére.