Földi életem ajándéka, hogy sokat botozott mellettem a tokaji és a Hatvan-hegyaljai és a somlai szőlők alatt is. A pincékben kóstolgatva az öreg Zelnik vörösborát (ahogy a naplójában is ezt megírta) vagy gyerekkori osztálytársa, Tornai Bandi bácsi somlai furmintját. Kóstolás után némi megbánással felemlegetve, hogy: fiú, nagyon jók ezek a borok, de nem kellett volna innom, nem bírja a gyomrom a savat. Ám a szépért és a jóért áldozni kell, már csak úgy van ez a világ berendezve. Tele van lelket építő otthonossággal és lélekszaggató otthontalansággal is. A költészet, a nagy költői világok mélyen átélik ezt, és állandó nyelvi tutajozással mentik, ami menthető, főleg az élet szentségét, az egyik partról a másikra. Nagy László, aki a magyar nyelv ezüsthajú hercege volt, szinte fizikai fájdalmat érzett – mint aki érezné, hogy a szíve meszesedik – attól, hogy a hatalom az otthontalanság sátáni katedrálisán szorgosan munkálkodik, remélve, hogy megőrizheti farizeus, ördög koholta és nyüstölte világát. A hatalom szabad keze bóvlit virágzik, a giccsből oltárkép lesz. Hamis próféták hirdetik azt, hogy csak építsetek templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom, mint szimbólum üres, csak annyit jelent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátánhoz. Az ördög, a nagy utánzó mindig számíthat Hlesztakov-énünkre, kicsinyes, korrupt, léha, a mindenkori hatalomhoz igazodó lényünkre. Viszont a költő, az igazi, aki káromkodásból is képes katedrálist építeni, ilyenkor így ír: de sikoltom halhatatlanul: / Úristen, én nem vagyok itthon? Nagy László tudta, ha itt az ideje, akkor ilyen kérdéseket kell feltenni.
Van egy régi kép, talán nem is e világi, amelyen Nagy László, Kormos István, Kiss Ferenc mosolyog egy kalotaszegi ház ámbitusán. Már mindnyájan abban az égi és nagy Magyarországban vannak, ahol mindenki otthon lehet. Derűs a kép. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor ezt a képet készítettem, ha csak egy pillanatra is, áldottan derűs volt még Erdély is, és mind a négyünk lelke.
A nyitóképen: Nagy László, Kormos István, Kiss Ferenc. Forrás: a kép a szerző fotója
