Azokat a bamba képű, tükörsimára csiszolt kis arcmás-kavicskákat keresném, amik a víz fel-felborzadó tükre alól tegnap bámultak engem. Hihetetlen mennyiséget, jelenünk teljes jellemrajzát, jövőnk pasziánszát terítette ki belőlük tegnap a tenger, amikor megérkeztünk, s húzta föléjük az épphogy ellepett homokon vize hártyavékony, áttetsző vitrinét.

A jószág, aki szintén velünk utazott idáig Prágából, lányomék izgatott, hamvasbarna cifra mudija (gyengébbek kedvéért: világosbarna szőrű terelőkutya) a bőség zavarában eltévedve, tocsogva kereste a millióból azt a követ, amit mi dobtunk be neki a vízbe. Magyar pusztai kutya lévén, gyakorlatlanul próbált szimatot venni a víz alatt csillogó-irizáló, színes kis kavicsokról.

Így keressük mi is, milliók között, az egyetlenegyet.

***

De most nyoma sincs a vízzel borított, tegnapi kőtengernek. Pedig, tanár úr kérem, én készültem: boldog őrültként, egy szál fürdőgatyában nyomom a tánclépéseket a forró homokon, a 15 fokos szélben. Cél a 12 fokos tenger.

Vagy annak a széle, legalább. Szóval ez az a bizonyos homokos, vizes síkság, igen; a víz visszavonult. „Ár-apály jelenség”, ötlik fel a tanultakból. De hol vannak a kövek? A milliónyi?

Apály, igen; itt, Calais-nál ezzel is számolni kell, hogy a sunyi ellenfél visszavonul, és háborgó állásaiból készül a biztos esti győzelemre. Ez egy másik partszakasz, ráadásul – döbbenek rá – és ez a pár kilométer máris más feltételeket teremt a tengernek s a köztudottan benne megbúvó ős-szörnyetegnek, Hobbes Leviatánjának.

Unokám egy kis műanyag lapáttal igyekszik birtokba venni új, sok ezer holdas örökségét, a szabaddá vált s kis ásójának kitűnő építőanyagot szolgáltató, nedves homokkal teli partszakaszt. A mudi távolabb ugat vagy üget, én pedig egy elvesző kis pontot bámulok a túlparti, doveri sziklák irányában. Leányom, a kisfiú anyja talán ott, arról a motoros csónakról ereszkedik most a vízbe, hogy az őszi, nagy vállalkozást, a La Manche-csatorna átúszását társaival a helyszínen gyakorolja.

Különös forróság árad a vízből és a homokból is. A szőke por éjjel be fogja temetni könnyű lábnyomom, szólal meg Áprily Lajos a habokból.

***


Fél órája ordítozunk az indiai vejemmel, s nemcsak a kocsi és a forgalom lármáját túlkiabálandó. Az ok a politika, az ok a történelem, mindegy, mely szegmensben. Szóba kerülnek a különféle európai népirtások, számok úsznak, százmilliók süllyednek el a vörös csillagos táborbejáratok mögötti szögesdróttenger hullámaiban.

Történelmi apály, dagály. Milliók arcmása a hártyavékony vízfelszín alatt. Ki találja meg őket?

Ő pedig már többedszer emlegeti – az enyémhez hasonló, nagy hévvel –, hogy Churchill az igazi gyilkos, hiszen az 1943-as, szándékosan gerjesztett bengáli éhínségben sok millió indiai pusztult el.

No várj, nyúlok a telefonomért, megnézem, ezt az adatot még valóban nem hallottam. Úgyis itt az ideje a csendes keresgélésnek: lányom rám szólt, a gyerökkel együtt, a hátsó ülésről, hogy csend legyen már. Vitatkozzunk, de ne így. Sőt, inkább egyáltalán ne tegyük.

Prágából, ahol tűzrőlpattant, az IT-szektorban dolgozó, triatlonozó leányom él indiai férjével és gyermekükkel, Calais felé tartunk, a lányom edzőtáborába. Jómagam afféle beugrós nagypapaként, ügyeletes gyerekfelügyelőként lettem „szerződtetve” e pár napra, nem pedig botcsinálta történelemtanárként…

Közben felrobog mellettünk Aschaffenburg, őseink városa. A család apai ága innen, Bajorországból indult el: egy fiatal katonatiszt, egy freiherr família tagja felkerekedett, és beállt Mária Terézia hadseregébe. Kétszáz év múlva, egy irtózatos háború éveiben pedig magyarosított az ő szintén egyenes ági leszármazottja. A Magyar Királyi Honvédség tisztje az egyre fokozódó német nyomás okán, s éppen azzal dacolva, fölvette a família magyar ágának nevét. Erről persze ismét mondok pár szót, ha már „otthon” járunk.

Aztán visszatérünk Indiára. Felnézek a mobilból, elmondom, hogy a BBC is írt erről valamit. Más, brit forrásokat is nézek, 800 ezer és közel 4 millió között lehet az 1943-as indiai áldozatok száma. Zavaros, mi okból éheztették halálra Bengáliát.

Brit források? – néz rám a vejem.

Hát, mi olyasmiből szoktunk tájékozódni, mondom. Oké, válaszolja, ha én a ti határproblémáitokról akarnék olvasni (Trianonra gondol), milyen brit forrásokat javasolnál?

Nem nagyon tudok válaszolni. Erre azt mondja: veled, egy magyarral kell beszélnem ahhoz, hogy tudjak valamit a magyarok valóságos problémáiról. Nos, ha India érdekel, ne a brit forrásokat olvasgasd, hanem a mieinket.

Aschaffenburgot innen lehet látni utoljára – mutatok ki az ablakon.

Csend lesz, s egyszer csak megszólal: „Ha a lányodnak nem mondtad volna el, hogy ti innen származtok, soha nem tudna erről az egészről.”

Soha, senki, semmit nem tudna erről az egészről.


***


Voltam már súlyos polgárháborús konfliktusban, ahol kivezényelt tankok égtek a Molotov-koktéloktól, éltem közel egy évet egy észak-afrikai államban, ahol a lagzira tartó násznép az autókonvojból jókedvében az aszfaltra s a járdaszegélyre lövöldözött, jobb esetben sörétes puskával; de most, amikor a szálláshoz megérkezve Calais-nál kellett „partra szállni”, vettem egy nagy levegőt, mielőtt kipattantam volna a kocsi üléséről.

Egy kis forgalmú, kültelki vasútállomással szemben volt a szállás, a környéken csupa egy-kétemeletes kis ház húzódott meg. Kertváros, kertek nélkül. A sínek fölött átvezető gyalogos átjáró lépcsője pár lépésre volt szállásunk bejáratától.

A lépcsőkön, éjfekete fürtökben, unatkozó, többségükben Afrika mélyéről származó fiatalok ültek. Soha nem láttam még ilyen különös arcvonásokat, legfeljebb útifilmeken. Elfogulatlan arccal odalejtettem a bejárathoz, amin különös zárrendszer díszelgett. Most valahogy nem bántam, hogy a mudi torkaszakadtából ordított, bár az ücsörgők ránk se bagóztak.

Estefelé aztán, egyik pillanatról a másikra, felgallyaztak, s eltűntek valahová. Ez így ment mindennap.

A következő találkozásom e fura nomádokkal az V. György hídon (Pont George V.) történt, amely a maroknyi kis calais-i belváros felé vezet egy csatornán át: a jeges szél belekapott a sapkámba, magasra emelte, s ráérősen megforgatta a víz felett. Na, mondom, viszlát, jó öreg tökfödő! Ám a sapka, amely ejtőernyőszerűen megkezdte utazását, nem a csatornába, hanem a hídfő alatti kis földnyelvre pottyant. Odakukucskálok: két sátor áll a híd alatt, s egy ébenfekete legény a parton éppen arra ballag.

Rekordot döntve tettem meg az utat lefelé, a partra vezető lépcsőn, lányomék tréfás hajrájától kísérve. Mire leértem, a sátrakon kívül nem láttam teremtett lelket sem (a fejfedő szerencsére megvolt), ám ahogy egy órán belül visszafelé jöttünk, szemfüles lányom kiszúrta, hogy kettő helyett már négy sátor állt a híd alatt.

Jól megfogtam a sapkámat.

Matekpélda nebulóknak: ha óránként megduplázódik a sátrak száma, egy év múlva hová tűnik Calais?


***


Valamiféle modern középkorban élünk: a tengerparton, nem messze a Doverből érkező kompok kikötőjétől egy hatalmas, tűzokádó sárkány járt fel s alá. A hátán található álló- és ülőhelyeken – vagy húsz-harminc fő legalább elfért rajta – hallgatag felnőttek álltak, ültek vagy fényképezkedtek. A hüllő időnként kitátotta torkát és tüzet okádott.

Nem messze a szörnytől, a tengerparton kialakított röplabdahálónál kis- és nagykamaszok nyomták a meccseket, korosztályukhoz képest csendben.

Ők még nem elég érettek a mesék világához.


***


Lányom megmutatta a partról azt a drónt, amely a tenger fölött repkedve rögzíti úszóedzésüket a jeges vízben. Elmondta: az egyik országos francia tévécsatorna készít beszámolót arról, hogy lám, itt edzenek azok, akik közül többen arra készülnek, hogy átússzák a La Manche-csatornát.

Több sportújságíró ismerősömnek (egy neves országos sportlap főszerkesztőjének is) átküldtem a vonatkozó videókat, linkeket arról, hogy leányom – 1988 óta az első magyar nőként – arra készül, hogy átússza Dover és Calais között a csatornát. Idáig fut Londonból, majd partra evickélése után biciklivel száguld Párizsig. Mindezt időre. Sportkörük tagjai a monumentális triatlonkihívást egyénenként teljesítik. Arch to Arc, „Diadalívtől diadalívig” a kihívás neve: a londoni diadalívtől indulnak el, s a cél az ismertebb párizsi építmény. (Ahol elolvashatjuk a napóleoni háborúk során, a győri csatában elesettek névsorát is…)

A magyarországi kollégák mindannyian azt válaszolták: nem érdekli a lapot ez a téma, nem szeretnének vele foglalkozni.

Senki sem próféta a saját hazájában.


***


Gyakorlat a „szupportáláshoz”, a sportolót segítő tevékenységhez: éjfél körül hajolj ki a korláton a hullámokon hánykódó jachtok s vitorlás hajók kikötőjében, integess az éjfekete hullámokon érkező kis villogó, zöld pontnak (fejre rögzíthető helyzetjelző), és üvöltsd túl a szelet, szépen artikulálva ezt a két szót:

„Személyi igazolvááány! Hol van a személyid?”

Ezt mindenképpen úgy tegyed, hogy a kubai edző, akivel hol angolul, hol franciául beszélgettetek, ezalatt a mögöttetek álló csendőrautó ablakán behajolva egyezkedik.

Mindezt azután tedd, hogy a leginkább egy bajai matektanárra vagy pardubicei vasúti mérnökre, mintsem egy kubai úszóra emlékeztető atyafi arról kezd beszélni: a migránsok egy újabb alakítása miatt komolyan megszigorították a tengeri úszógyakorlatnak azt a részét, melyet eddig a vitorlás-kikötőben végeztek éjjelente.

Fontos, hogy a kis fekete pontokat jól azonosítsd, ne olyannak kiabáld, hogy „személyi!”, aki életében egy árva szót sem hallott magyarul. Sötétben minden úszó fekete, így búvárruhára hajazó felszerelésében lányom éppúgy azonosítatlan elemmé válik, mint a mögötte beérkező, búvárruha nélkül leginkább Pierre Richard-ra hajazó belga vagy francia, vagy ilyesféle férfiú. A csendőrök nem is nagyon bajlódnak holmi azonosítással, nekik elég, ha az edző előkeríti az igazolványokat, és véget vet ennek az egésznek.

Fontos, hogy az izgatott keresgélés közben az unokád plasztik útlevelét add először az edző kezébe, aki – döbbenten méregetve a kisgyermek fotóját – udvariasan fölveti, hogy talán egy másik igazolvány még ennél is praktikusabb lehetne.

Tudj örülni a kis részeredményeknek: a cseh nyelvű jogosítvány előhalászása, melyen már az úszótársával tanácstalanul tempózó ifjú hölgy képe látható, töltsön el ujjongó sikerélménnyel.

Igyekezz megőrizni komolyságodat, mikor a kikötő rendkívül jól öltözött, s leginkább egy helyi irodalomtörténészre hajazó képviselője és a csendőrök által övezett körben az ötletekben mindig pezsgő kubai férfiú a partra mászó, csuromvizes úszóknak felajánlja, hogy egy újabb helyszínen, így éjfélkor, akár azonnal folytathatják is a félbeszakított edzést. Csak öt perc innen autóval. Speciális ruhájukról ömlik a kikötő jellegzetesen kikötőszagú vize. Egy élmény lehet így vezetni.


***


No, ez téged biztos érdekel – tapos a fékbe vejem, és mindannyian kiszállunk a végtelenül ortopéd, Franciaország sziluettjét valami folyosó-szerűségben ábrázoló szoborcsoport előtt. Az országtérképbe, egyben a parkba, melynek a bejáratánál vagyunk, de Gaulle és Churchill szobra próbál belegyalogolni. Rengeteg francia zászló, ahogy az illik.

Itt minden teli van rengeteg francia zászlóval; ha valaki azt mondaná a calais-ieknek, hogy „ej, ej, ti franciáskodtok!”, biztos nem értenék.

Előreszaladok, hogy visszafordulva, kellő távolságból lekapjam a soha vissza nem térő pillanatot: Churchill, de Gaulle, mellettük a leányom és az unokám négyesben sétálnak a fák között, a béna országsziluettel keretezve. Az egymást követő térképek a „megrongált”, majd visszanyert francia állam határait jelképezik.

Elképzelem hazánk megrongált, majd visszaállított határait.

De Gaulle-t itt most kivételesen nem a feleségével szobrintották meg, ám Calais számos pontján megtalálhatók a legendás házaspár emlékhelyei. A város főterén az életnagyságúnál jóval termetesebb, szintén meglehetősen ronda ércmásaik igyekeznek elvegyülni a tömegben. Már amikor tömeg van.

Yvonne Vendroux, Charles de Gaulle felesége ugyanis innen, Calais-ból származik. A franciák által idősebb korában csak Yvonne néninek becézett, közszeretetnek örvendő asszony annak a Vendroux famíliának a sarja volt, amely Calais egyik legrégebbi polgárcsaládja. Egy helyi kekszgyár is az ő nevüket őrzi.

Pár nappal korábban, a városka főterén állva nézegetem az elnöki pár szobrát. Fényképezgetem de Gaulle-t, s mellette a tiszteletet parancsoló, idős, elegáns hölgy szobormását, s mellé képzelem a tán csak számomra meghökkentő Brigitte Macront (született: Brigitte Trogneux), aki épp a napokban törölte képen a kamerák előtt hites urát.

Elképzelem szobrukat, fél évszázad múltán, Amiens-ben, Brigitte Macron szülővárosában – a neves, helyi polgárcsalád (Trogneux-ék) passzol a párhuzamhoz, sőt, az édességiparban való részvétel is, hiszen ötödik generáció óta övék a Chocolaterie Trogneux nevű édességüzem.

Szinte látom szobrukat, a Jupiter zuhanása című alkotást.

Repülőfeljárót idéző lajtorja lenne, aminek a tetejéről a felesége által adott maflástól kis híján lebucskázik a lépcsőn Jupiter, ahogy a sajtó, nagyzási hóbortja okán, gunyorosan aposztrofálja a de Gaulle által alapított V. Köztársaság nyolcadik elnökét.

„O tempora, o mores!”, mondanám, de ebből csak az utolsó szó marad meg: „móresre tanította”.

***

Mi lehet az a kék alapon fehér keresztes zászló? – tűnődnek lányomék, ahogy kifele bámulunk a zord idő tépázta főtérre, ahol franciás ötletszerűséggel mered föl váratlanul egy világítótornyot ábrázoló emlékmű, s ennek a tetején leng a sokadik helyen látható jelkép.

Nem sok idő kideríteni: Calais zászlaja ez, amely a tengeri mentők emlékműve közelében lobog. A fagyos májusi héten, mikor ott voltunk, számos rendezvényen tisztelegtek a szervezet előtt. Az országszerte nyolcezer önkéntessel működő szervezet, amely ingyen végzi a mentést, akár velem is folytathatta volna munkáját.

Utólag kiderült, hogy ahol nagy boldogan a háborgó tengerbe gázoltam, a kikötő közelében, a viharos hullámok akár a térdig érő, ám onnan igen hamar mélyülő vízből is könnyen felkapják az embert, s aztán kedvére játszanak az áldozattal: vagy besodorják bivalyerejükkel a hajók útvonalába, vagy nekivágják a beton hullámtörőnek. S mindezt a tíz foknál alig melegebb vízben végigcsinálni, hát… kihívás lett volna.

Jobb innen, egy cappuccino mellől tisztelni a tengeri mentőket.

***

Ez a hely legalább nyitva volt; egyébként Calais ilyentájt, a szezon előtt „zárt város”. Nem úgy, mint a szovjet időkben, katonai üzemei okán az akkor Gorkij nevet viselő Nyizsnij Novgorod, hanem szó szerint zárva tartanak az éttermei, legalábbis a tengerparton. Presszók, bárok, pubok egész sora virít. Csak éppen, legalábbis délután hat körül, sehová nem lehet beülni. De a helyiségek jó része, úgy tűnt, meg sem kezdte még a szezont.

A kikötő környékén, de az egész városban sem árulnak semmiféle szuvenírt, nem lehet valamiféle kis emléktárgyat, mütyürt, bármit vásárolni; ilyen jellegű üzletbe sem botlottunk. Üresen álltak a végtelen, fehérre festett kabinsorok is; még azok a bizonyos, a világon mindenhol sűrűn látogatott kis épületek sem működtek. Hova járhat „szükség esetén” ez a még így is tekintélyes számú ember? – néztem végig egy alkalommal kétségbe esetten a végtelen parton, amikor az általam a múltkoriban fölfedezett, üzemelő automata mosdó is a „szerviz alatt” lámpával fogadott.

Az igazsághoz tartozik, hogy egy brutálisan csúf, egymásra hányt kockákat idéző építményben, a kikötő szomszédságában nyitva volt egy méregdrága luxusétterem; a bejáratnál elhelyezett étlap árai a hozzánk hasonlóan arra tévedő külföldieket általában hangos derültségre és csendes továbbállásra késztették.

Tenger gyümölcseivel ízesített pizzát enni a tenger mellett épp olyan reménytelen vállalkozás, mint süllőt vagy keszeget falatozni a Föld másik feléről lefagyasztva idehozott, gyanús halféle helyett egy balatoni büfében. Margaréta, szalámis, kukoricás-sonkás – sorolja lányom a kocsiban, hogy kinek milyen, útközben elhozandó és a szállásunkra hazahurcolható étket lehet rendelni a telefonos applikációval.

Négyen degeszre ettük magunkat egyetlen, a luxiétteremben kapható pizza árából. Friss, omlós krumplival, amely olyan ropogós volt, hogy már azért megérte idáig utazni.


***


Precíz katonák őrjáraton: az ablakból megfigyeltem, hogy a szemben levő éjjel-nappaliba mintegy kétóránként betért mindig ugyanaz a két, magas fiatalember, akik közül az egyik, hatalmas hajzatával Jimi Hendrixet idézte fel. Hoztak, amit hoztak, vittek, amit vittek, s általában elégedetten távoztak. Aztán megint vissza ide. Rendőrt a környéken sem nagyon láttam.

„Croissant? Nem, az biztos, hogy nincs nálunk!” – az eladó, talán az Elefántcsontpartról, teljesen kiesett a szerepéből, amikor az indulás előtt betértem erre az őrjáratos posztra, ahol europid külsővel megáldott jámbor vásárlót saját magamon kívül nem nagyon láttam megjelenni.

Jobban körülnéztem: némi rágcsa mellett csak italokat árultak, de azt minden mennyiségben. Vettem az asszonynak valami sörkülönlegességet. Házunktól, melyet szintén földszintes és egyemeletes épületek öveznek, ez a szintén apró kis építmény ezer kilométerre fekszik. Észak felé haladva talán ez a legmesszibb pont, hiszen utána már a Csatorna következik. Innen viszem a sört haza, egy hasonló, apró házas utcába.

Kicsi ez a falu.

***


Szállásunkkal szemben egy hajdani kávézó homlokzatának foghíjas betűi botladoznak a gyalázatosan elhanyagolt épület falán.

Ca..é de l.. p ix. Talán, Café de la paix, Béke/Békés kávézó.

Még kivehető az egykori, befalazott portál, a maga idejében bizonyára vitrinüveges, nagy ablakok helye, s kivehető a hajdani bejárat körvonala is, amit egyszerűen becementeztek. Csúf ajtócska árválkodik az épületen, ahová több napon át nem láttam bemenni senkit. Egyetlenegyszer észleltem itt a környéken, hogy valaki kirobogott az egyik épületből. Egy duci, fekete nő volt, szabadidőruhában. Durcás arccal bevágta maga mögött az ócska műanyag ajtót, igencsak igyekezett valahová.

Az egykori kávézó előtt az úttest állapota is kritikán aluli, itt-ott fölfeslik a kövezet, puszta sóder borítja az egyik szakaszt. Láthatólag ez itt nem sokakat zavar.

Ezek a korábban egy ország arculatát meghatározó, szépen megfaragott, faburkolattal díszített üzlethelyiségek tömegesen halnak el Franciaországban. Nem bezárnak, nem átalakulnak, hanem ellepi őket ez a, nincs jobb szó rá, lassú elhalás.

Hiszen sehol sincsenek már a Jean Gabin-filmek halárusai és matrózai, pékei és irodistái, hogy közülük páran vasárnap délután beüljenek ide, az egykor bizonyára a járda felé kihúzódó ernyő alá, az elmaradhatatlan, görbe lábú kis székekre, hogy megvitassák a mise után együtt, a helyi pályán játszott pétanque-partit.

S ha beérkezne a párizsi gyors az apró vasútállomásra, a Les Fontinettes megállóba (ahol meg sem áll mostanság), akkor, székét a szemben levő épület felé fordítva, már senki nem hagyja abba a kávéja kevergetését, hogy kíváncsi szemekkel megvizslassa az onnan kilépő, kofferekkel érkező utasokat.

 

A nyitókép a szerző saját fotója