kihívásaink
sírhatnékod támadt
olyan reménytelennek tűnt minden
hallgattad a falióra egyhangú ketyegését
s a végtelenség ritmusát megérezve
éjszakánként unatkozni tanítottál
nincs nagyobb kihívás
a befelé forduló önzésnél
rögeszméiddel birkóztál
gyanakvón szimatoltál
az illat mögött más illatot kutattál
csapdákat kerestél
nem hittél az útjelző táblákban
a súlytalanságot választottad
s magadnak állítottál kelepcét
képtelenség
nem vagy rajta a fényképeken
valahogy mindig lemaradtál
nem törődtél a tárgyiasított emlékekkel
„itt őrizlek” – a szívedre mutattál –
most azonban őrizetlen maradtam
hova lettél hova lettem
addig volt jó
míg az öledbe temethettem az arcom
elaludtam s a GPS-em visszanavigált
egy gyermekkori álomba
a kemence-padkán sorakozó
színes fonatú szalmatáskák világába
ahol egyszer készült egy nekem való is
azóta nem foglalkozom a visszaúttal
[ha visszalophatnám]
ha visszalophatnám
az elnyújtózó délutánokat
a tétova remegést
a Tisza-parti sátorozások
szeszélyes ábrándjait
tévedéseink sutaságát
a megbocsáthatatlan illúziókat
de elcsúsztunk az időben
már nem tudlak
beazonosítani
jelenünk sincs
csak egy óvatlanul nyitva
felejtett pillanat
szilánkjaink
elszórt emlékeink messze kóboroltak
rámenős kutyák ugatják a holdat
végítélet készül – állsz a téren sután –
múltjával üldöz egy beteg délután
megborzong a szem vakság lett az ára
lakatot hegeszt az álmok kapujára
lejárt az időnk az ablak is befagyott
kivérzett szívedben a szilánk én vagyok
Nitókép: Rónai Balázs Zoltán
