A táj törtfehérfehér, a táj ölni készül. Aprónak lenni a szemetes sivárságban. Rémülten és ingerülten megtorpanva. Homokrög, amit hirtelen leejtett a szél. Pillanatra tört várakozásban, megfeszülve, és csak a test kicsiny mérgeiben bízva. Felmerül a kérdés, mint egy iszapos vizű tóból a gyerekkor rettegett szomszédnénije: hová megyek? A pillanatba ragadva, ami első és utolsó, és mindaz a nyúlós tömeg, ami a kettő között terped hosszan, hosszan, és közben szilárdul. Mint egy vízüvegből öntött munkahelyi létidő, ahol lehetetlen felmondani, csak a homlok mögött pulzáló színtelen vészjelek dobjára ráng a szemhéj. Mint egy filozófiai őstényt, úgy kéne hinnem, hogy végezhetek bárkivel. Várok, megálltam. Félek. Ne köss belém!