Járj mindig az élet napos oldalán! Oké, az sem mindig vonzó. Az árnyékok mélyek, a fények élesek, neked meg dolgod van és rohansz, rohansz. Mindezt úgy, persze, hogy belemerevedsz a pillanatba. Halaszthatatlan tennivalód sohasem végzed el, vág a fény, vág az árnyék, a sötét oldalon meg sötét van, és – ne szarozzunk, valljuk be, hogy még egész istenes, mert a határ jobbik oldalán vagy, az előbb vázolt körülmények között. Amik így-úgy, meg amúgy ramatyak, de mennyivel jobbak, mint amott! Az amottlevésnek már utánanéztél, elmentél oda, ahová azok kerülnek, akik amottlevők. Látogatóba. Vittek ugyan, de mégiscsak látogatóba, mert te szépen kijöttél, és jöhettél vissza, rohanni, meg idegesnek lenni. Mintha egy összeszakadozott égbolton vágtatnál fejjel lefelé, egy fekete hasadásokkal szabdalt nagy, rücskös égbolton, ami nem is olyan széles, inkább keskeny a maga végtelenségében, és benépesült önmagad nagyraértékelésével. Csak úgy nyüzsög a nagy senki, mindazonáltal sietni kell, mert egyrészt el vagy késve, másrészt tiszta szégyen, hogy így futsz, az elől meg futni kell. A pillanat tört részére torpanhatsz csak meg, viszont az fontos! Lengenek a csápok, látni sem lehet őket, surran a levegő, becsapódnak a molekulák, a hovamegyek-molekulák, a mivan-molekulák. Csak a minek-molekulák nem, mert azok nem léteznek. Olyan molekulák nincsenek. Nincs rájuk szükség. Na, de ne tétovázzunk: jöjjön az egy másodperces, néma önutálat, a saját tiszteletedre. Hanem aztán spuri! Mert vág a fény, és vág az árnyék, és könnyű ám kirepülni az űrbe! Tehát adjunk hálát a Teremtőnek, aki karmos és szép lábaink teremtette, hogy kapaszkodhatunk itt a határon, ahol nincs útlevelünk, de nem is kell, mert a franc se akar beutazni. Ami egyúttal kiutazás is lenne. De nem lesz! Irány tovább! Nyomás a keskeny végtelenben! És mégis: láttad már a szélét? Soha! Talán hengeres, talán nincs is széle, talán nem hengeres és úgy nincs széle. Vagy csak számodra nincs, mert innen, a határtól nem látszik.
Nyitókép: A szerző fotója
